Kristóf férfias szerénységgel ugyan nem így vezette be a történetét, de ami tény, az tény. Hanem meghökkent, amikor fülébe jutott a hír: párkeresési ámokfutásának szomorú áldozatai egytől egyig az édesanyjánál kopogtatnak a mamának kész udvartartása lett Kristóf levetett barátnőiből.
Nem mondhatnám, hogy jólesett megtudni, hogy kibeszélnek. Nyilván nagyjából egyetértettek abban, hogy én egy büdös görény vagyok, akivel nem lehet együtt élni. Néha gondolom találtak számomra mentségeket, esetleg kicsit sírdogáltak, sóhajtoztak, történeteket mesélgettek, mit műveltem legutóbb is. Amúgy jóban vagyok az anyámmal, tudom, hogy szeret, de föl nem foghatom, miért kell a volt nőimmel akik egyébként velem már nem állnak szóba engem analizálgatni. Az elfogult anya vagy a végsőkig védelmez, vagy szüntelen ostorozással igyekszik a gyerekét jó útra terelni. Az én anyám ez utóbbi típus. Mindig ilyen volt köztünk a felállás: sosem tudtam jót tenni, húsz évig én voltam a család fekete báránya. A csajok pedig megérzik, kinek lehet panaszkodni, és így, a szakítás után egy vékony kis szálon még hozzám tartozni.
Nem jók a kettős játékok
Sinkovics Andrea pszichológus
Az ostorozva szerető anyával szemben a gyerek általában igyekszik szövetségest keresni a családon belül. A gyerekek különben is nagyszerűen értenek ahhoz, hogy kitapogassák szüleik egységfrontjának gyenge pontjait, repedéseit. Tudják, hogy ha a papa szigorúan nemet mond, és a mama arcán átsuhan valami (vagy fordítva), akkor ott van még játéktér. A hajthatatlanság szerepébe ragadt fél ilyenkor úgy érzi, azok ketten a tekintélyét rombolják, hülyét csinálnak belőle. Vajon kell-e, hogy a szülők mindig egységesen lépjenek fel, akkor is, ha nem értenek egyet, máskülönben a gyerek úgy érzi, gumiból vannak a szabályok? kérdeztük Sinkovics Andrea pszichológustól. Vagy éppenséggel jó, ha a gyerek azt látja, többféleképpen lehet gondolkodni, és egyik vélemény sem előbbre való a másiknál?
Attól függ, milyen korú a gyermek. Kisebb korában szüksége van arra, hogy stabil keretek közt éljen. Kamaszkorban viszont, amikor megindul a szilárdnak hitt értékek relativizálódása, a szülők trónfosztása, a gyerekek szeretik megismerni, kielemezni az érveket, a döntések hátterét. Ekkor is fontos azonban, hogy a szülők közös döntéssel álljanak elő! Nem kell eltitkolni, hogy a véleményük nem egyezik, de nem lehet kétféle igazságot érvényesíteni, mert akkor a gyerekek kíméletlenül kijátsszák egymás ellen a szüleiket. Egyébként sem szerencsés, ha a két alrendszer szülők és gyerekek megbomlik, és a családtagok nyílt vagy titkos kettős játékba bonyolódnak. Nehéz mindenkor érvényes tanácsot adni arra az esetre, ha gyakori a véleménykülönbség. Nem ítélném el az időnkénti játékos szolidaritást, összekacsintást, hiszen ez erősítheti a szülő-gyerek viszonyt, de mindenképpen mérlegelni kell, hogy ebből ne csináljunk rendszert, illetve, hogy a cinkossággal nem hazugságot támogatunk-e. Az ugyanis nem jó üzenet a gyereknek, ha a gazságainak fedezésében segédkezünk. Az is különböző megítélés alá esik, ha a szülő nem játékosságból, hanem félelemből szövetkezik a gyerekkel azért, mert nem mer konfrontálódni a házastársával. Ilyenkor használja a gyereket: átrakja rá a saját terhét, és ez nagyon zűrös családi játszmák fenntartója lehet. Gyakori az egymásra utaltság talaján kialakuló tartós véd- és dacszövetség olyankor, ha valamelyik szülő nem képes ellátni a feladatát, mert mondjuk beteg, munkanélküli vagy alkoholista. Aztán amikor felnő a gyerek, és még mindig rabja a betokosodott játszmának, kiderül, hogy nem tud egészséges kapcsolatot fölépíteni mással, mert sérült a személyiségfejlődése. Ettől a természetes elszakadási igény erős bűntudattal terhelődik meg. A magára maradt szövetséges pedig valóban nehezen viseli, hogy ezentúl egyedül kell helytállnia.
(Folytatás az e heti Nők Lapjában!)
