Szerkesztéssel is sok mindent el lehet mondani – II. rész

– De azért van, akit jobban, van, akit kevésbé kedvelsz?

– Van, persze, akinek az írásai közelebb állnak hozzám, másoké talán kicsit kevésbé, de ez az én belső ügyem. A Nők Lapja sikerének, kedveltségének talán az egyik titka, hogy sok különböző egyéniségű, mentalitású, világlátású, de egyaránt nagyon tehetséges ember dolgozik itt együtt. Természetesen mindenkinek megvan a maga elképzelése, érzékenysége, sajátossága. Szerintem ebben a sokszínűségben, ebben a kavalkádban a szerkesztő egyik fő feladata, hogy megbízható igazodási pontot, kiszámíthatóságot jelentsen.

– Nem is zavar a kollégák esetleges szeszélyessége, pontatlansága?

– Elárulom, hogy egyébként én is mindenhonnan elkések, mindent az utolsó pillanatban végzek el, és roppant fegyelmezetlen vagyok. Éppen ezért tudok nagyon megértő lenni azokkal az esetenként késő, esetenként a cikket az utolsó pillanatban elkészítő, esetenként fegyelmezetlen újságírókkal szemben, akik aztán nagy örömöket szereznek cikkeikkel.

– Miért lesz szerkesztő egy olyan ember, akiben ennyi kreativitás van?

– Mert így hozta az élet… Eredetileg az Iparművészetin végeztem.

– Innen ez a fantasztikus jártasságod a divat világában? Azon töprengek, milyen lehettél tervezőként…

– Amolyan avantgárd… Igen, amolyan formabontó…

– És milyen vagy, amikor választanod kell? Könnyen döntesz, vagy nehezen?

– Többnyire könnyen döntök, de azért szeretem, ha mások megerősítenek.

– És akkor olyanokat kérdezel, akik remélhetően úgy válaszolnak, ahogy azt szeretnéd?

– Nem, eleve úgy teszem fel a kérdést, hogy teljesen egyértelmű legyen, milyen választ várok. Ha pedig valóban nem tudok dönteni valamiben, akkor azt a férjemmel beszélem meg, töviről hegyire. Például, amikor egy napilaptól egy hetilaphoz hívtak.

– Miért téged hívtak? Egy ilyen tülekedő szakmában hogyan jutott eszébe valakinek, hogy egy ilyen visszafogott embert hívjon? Vagy ennyire lerítt, hogy tehetséges vagy?

– Miért, te nem vetted észre? – kérdezi vissza komolyra formált arccal, aztán, talán először beszélgetésünk során, elneveti magát.

– De, én nagyon is észrevettem. Egyrészt az első pillanattól nagyon imponált nekem a remek ízlésed, hogy ha húzol a cikkeimből, az a javukra válik.

– Hát, jó ezt hallani… Egyébként válaszolva a kérdésedre: talán azért hívtak, mert tudták rólam a szakmában, hogy lelkiismeretes vagyok, megbízható, munkabíró… A döntés nehéz volt, mert nehezen váltok. Ehhez kellett a férjem, András nógatása. Nyilvánvaló volt, hogy ha ő, aki a legjobban ismer, rábeszél, akkor elvállalhatom.

– Ő milyen ember?

– Jó…

– … és…

– … kedves, okos, megértő, figyelmes, valamint, a jelek szerint, kellően előrelátó. Például e lépésnek köszönhetem, hogy – némi kitérővel ugyan – itt vagyok. Jobban mer hagyatkozni az érzéseire, én inkább racionálisabb vagyok.

– Akkor veled nem is lehet rendesen veszekedni!

– Ezt kikérem magamnak!

– Miért írsz annyira ritkán? Ez is valami szemérmeskedés?

– Lehet… Bár olykor azzal hitegetem magam, hogy szerkesztéssel is sok mindent el lehet mondani…

– Szerinted meg lehet ismerni, hogy melyik lapszámot szerkesztetted te? Hogy az karakterében más, mint aminek (Szekeres) Mónika, vagy (Münz) Andris volt a szerkesztője?

– Azt hiszem, igen. Velem készült interjú például véletlenül sem kerülhetne bele…