Egy új élet kezdetén

Kattints a képre!

– Ébresztő! – hallom, és ahogy felriadok álmomból, Zsuzsát látom magam előtt. Úgy látszik, nemcsak a képernyő előtt zuhanok álomba a tévétől, hanem az a tény, hogy a csatorna portáján várok Zsuzsára, már elszenderít. A látvány viszont kifejezetten felfrissít. Menjünk a büfébe, javasolja, majd szabadkozni kezd a késés miatt: autójával éktelen dugóba került.

– Mit csinálsz ilyenkor a kocsiban? Zenét hallgatsz, kisminkeled magad, dühöngsz?

– Ha ezeken túljutottam, s még mindig állunk, akkor figyelem az embereket, ki mit csinál, ki hogyan reagál, hogyan vezeti le a feszültségét, és, hacsak nincs valami sürgős dolgom, ezen remekül elszórakozom.

– Pedig azt hittem, hogy te inkább tevékenyebb alkat vagy, és nem türelmes figyelő…

– Sokan gondolják rólam, hogy imádom a folytonos nyüzsgést, van is ebben valami, hiszen a bátyám, Péter gyerekkorunkban „örökmozgónak” is hívott – sok egyéb becenév mellett. Mára azért csappant ebből a lendületből, sokszor csupán az élet hozza úgy, hogy kénytelen vagyok valamit csinálni. De legalább ennyire vagyok szemlélődő, meditáló típus. Mindig irigyeltem azokat az embereket – a családomban is jócskán van ilyen –, akik aztán élményeiket meg tudták festeni, rajzolni, zenélni, én maximum eltáncolni tudnám, úgyhogy még csak tapogatom a megfelelő kifejezési formát.





– Az már feltűnt, hogy magadról elég keveset beszélsz. Hogy nem vagy az a nagyon kitárulkozós…

– Ha időnként próbálnék is magamról beszélni, kissé begörcsölök, ha nem eléggé bizalmas a közeg. Zárkózottabb vagyok annál, hogy ki tudjak tárulkozni. Talán anyukámtól örököltem, de ő nálam is keményebb ember. Bennem mindez hígult édesapám könnyed kapcsolatteremtő készségével.

– Igazán hányan ismernek téged?

– Nagyon kevesen… De annál többen veszik a bátorságot, hogy ítéljenek. Miért, mire volnál kíváncsi?

– Csupa lényeges dologra. Például mi volt a jeled az óvodában?

– Görbe bot… Tényleg, most jut eszembe… Milyen furcsa! Talán már akkor is lehetett bennem valami szokatlan…

– Ki volt az első szerelmed?

– Ki is? Az első férjem. Huszonegy éves voltam…

– Kinek a képe volt az öltözőszekrényeden?

– Nadja Comanecié. Ő volt az egyik tornász példaképem. Aztán George Michaelé is kint volt, de amikor megtudtam, hogy nem a lányokat szereti, levettem.

– Mit csinálsz reggel, ébredés után?

– Nyújtózkodom, papucsot veszek, és kimegyek…





– Aztán?

– Kézmosás, gyümölcslé, valami harapnivaló – ebben a sorrendben.

– Tudsz főzni?

– Azt nem állítom, hogy sokfélét, de azt jól. Legalábbis ezt állítják azok, akik kóstolták… Azt hiszem, anyukámtól születetten jó érzéket örököltem a főzéshez.

– Mit szokott mondani a mamád, mielőtt elmész otthonról?

– Nem lakunk együtt, de egyébként azt, amit minden mama folyamatosan mondd: vigyázz, mert hideg van, mert meleg van, mert langyos van, kösd be magad, nézz körül, ne menj át pirosban! A papám pedig mindig arra figyelmeztet, hogy vigyázzak a táskámra.

– Szoktál sírni?

– Könnyen elérzékenyülök filmeken, regényeken. Saját feszültségeimet, fájdalmaimat azonban csak ritkán tudom úgy levezetni, hogy kibőgöm magam.


» Itt következik az interjú II. része!