Aki nem fél a felelõsségtõl

Ezt az embert barátai, ellenségei, főnökei és beosztottai, egyszóval mindenki úgy hívja: Rudizoli. Milyen lehet az az ember, akinek a vezetékneve is becenév, ráadásul televíziót irányít?

– Hogy lett belőled tévéelnök?

– Úgy, hogy tizenöt éve dolgozom a Magyar Televízióban, kipróbáltam, milyen gyakornoknak lenni, mit dolgozik egy szerkesztő, riporter, műsorvezető, tehát a szakma minden szintjén működtem már. Egy idő után minden normális emberben kialakul a vágy, hogy miután megismerte a részleteket, arról kezdjen el gondolkodni, hogy lehetne a legjobban működtetni az egészet. Amikor kiírtak egy pályázatot, én is elgondolkodtam azon, hogy is csinálnám, aztán pedig lehetőséget kaptam arra, hogy mindezt a gyakorlatban is kipróbáljam.

– Hány éves vagy?

– Negyvenkettő. A legjobb kor egy ilyen feladatra.

– A tévé kívülről feneketlen kútnak tűnik, amelyre bármennyit költenek, az mindig kevés.

– Már van „feneke” a kútnak, olyannyira, hogy első évben sikerült milliárdokkal csökkenteni a kiadásokat, és közben növelni a bevételeket.

– Új szolgálati kocsi, bútor az elnöki szobában?

– A nagy kocsit leadtam, Škodával járok. A vezetők korábbi vállalati autóival most a stábok járnak forgatni. A szobához hozzá sem nyúltam, még a képek is maradtak a falon. Megpróbálunk értelmesen gazdálkodni, ahol lehet.

– A spórolás műsorok megszüntetésével is jár, ami emberi sorsokat is érint. Hogy éled meg ezt a felelősséget?

– Ha a konkrét emberekre gondolok, akik egy-egy változás miatt esetleg elveszítik a jövedelmük egy részét, egzisztenciálisan rosszabbá válik a helyzetük, az fáj, konkrétan álmatlan éjszakákat okoz. Ha viszont arra, hogy rendbe kell hozni a Magyar Televízió egészét, akkor egyértelmű a helyzet. Mondok néhány példát, amivel valószínűleg mindenkit megsértek: a magyar egészségügy jelentős mértékben arról szól, hogy az orvosok jól érezzék magukat, és nem arról, hogy meggyógyuljon a beteg. Az oktatásügy időnként arról szól, hogy a pedagógusoknak minél jobb legyen, és nem arról, hogy okos legyen a gyerek. A tévének – szerintem – nem szabad arról szólnia, hogy komfortosan érezzék magukat a műsorkészítők, és nekem sem az az elsődleges feladatom, hogy kétezer-egynéhány kolléga érdekeit képviseljem, hanem azét a tízmillió potenciális nézőét, akinek a műsorokat készítjük.

– Ellentétes erők között őrlődve, egyensúlyozva kell véghezvinni a terveidet. Még mindig úgy érzed, hogy egy negyvenkét éves férfi számára ez a konfliktusokban teljes állapot a legmegfelelőbb?

– Az a feladatom, hogy megrögzött álláspontokat szépen, szisztematikusan, bizonyítékokkal alátámasztva megváltoztassak. Meggyőzni a politikai élet szereplőit arról, hogy jó, ha a közmédium független. A szakmát arról, hogy a közszolgálatiságba belefér a szórakoztatás is, a nézőt pedig arról, hogy nézze meg a tudósklubot vagy a színházi közvetítést is. Jó munka ez.

– Nem tartasz attól, hogy eltorzítja a személyiségedet a hatalom és a felelősség?

– Reális veszély, de bízom magamban. Eltökélt vagyok, van egy jól meghatározott célom, amely felé haladok, de nem vagyok megszállott. Ha olyan falakba ütközöm, amelyek ma áttörhetetlenek, akkor nem verem szét rajtuk a magam és mások fejét. Mert tudom, hogy előbb-utóbb minden fal ledől. Fogalmazhatok durvábban is: nem vagyok őrült, aki a saját világába zárja be magát. Sok barátom van, és a munkatársaim is őszinték velem. Ezt kértem tőlük. Televíziót csinálni olyan, akár egy élő szövettel dolgozni. Szüksége van a kritikai visszajelzésekre, a szakmai észrevételekre, és akkor még nem is beszéltem azokról, akiktől a legkritikusabb megállapításokat kapom. A barátaimról és a családomról. A gyerekeim például nem szépítik a dolgokat.

– Mennyi idősek?

– A nagylányom tizenkilenc, a kisebbik tizennégy. Mindent tudnak, és mindenről megingathatatlanul határozott elképzelésük van. A kisebbik lányom nagy tévéfogyasztó, állandó megjegyzésekkel kommentálja a műsorainkat, és alkalmasint kendőzetlen brutalitással hangot is ad a véleményének.