 |
| Dr. Esztáriné dr. Szabó Edit |
Dr. Esztáriné dr. Szabó Edit most éppen tűzifát szerzett annak az idős embernek, aki megírta nekünk: egyedül neveli másfél éves unokáját. Edit felhívta egy ismerősét Nógrádban, hogy néhány köbméter fára volna szükség, tud-e segíteni. Összefogtak ők ketten, hétvégén Edit már utazik a nagyapához, hogy ott legyen, amikor szállítják a tüzelőt.
Néha azt gondolom, a nagymamámra hasonlítok. Ő is olyan volt, hogy ha a faluban valakinek gondja volt, rá biztosan számíthatott. A mi családunkban figyelem és szeretet áradt egymás felé, így nőttünk fel. Nem voltunk szegények, inkább iparkodó, szorgalmas család. Édesapám munka mellett végezte el az egyetemet, taníttattak minket, jogászok lettünk mindketten. Régi történet jutott eszembe, amikor hallottuk valahol, talán egy tévéműsorban, hogy Érden egy néni cukros kenyéren él. Beültünk az autóba a bátyámmal, bevásároltunk egy nagy adag ennivalót, és elvittük a néninek. Csókolom, csak ennyit mondtunk, meg, hogy fogadja szeretettel. Aztán már mentünk is. Az arcán döbbenet volt, emlékszem, és már megjelent a szemében az első könnycsepp.
Szerintem vagyunk néhányan, akik tudunk és szoktunk is adni. Ruhát, cipőt, pénzt, könyvet, ennivalót.
Edit is szokott ilyesfajta csomagokat küldeni, de ő ennél sokkal többet tesz: összeköti a szálakat. Ismerőseit, barátait is megkeresi, ki mit tudna adni, nem csupán egyénileg, de a cége, a vállalata, a munkahelye révén, aztán megkeresi a helyet, ahol az adománynak a legjobb helye volna. Most éppen egy olyan zuglói iskolát, ahol sok a hátrányos helyzetű gyerek. Máskor olyan családot, ahol a legkisebb gyerek lábán még sosem volt cipő…
Az ember nem azért ad, hogy önmagát menedzselje, nehéz is erről beszélnem. Szerintem a kollégáim zöme nem is tudja, hogy mi az, ami kerek egésszé teszi az életemet. Bár szerintem többen vannak, akik segítenek vagy segítenének másokon, sokszor csak valami kis lépés hiányzik. A férjem is ügyvéd, és bár néha a család morog, hogy jó volna, ha velük is többet törődnék, azért megértenek és segítenek. Már a fiam is, ő tízéves, ott van, ha csomagot készítek, és idén vele együtt visszük el azokat a játékait, amelyekre már nincs szüksége.
Nemrég valaki arról beszélt a tévében, hogy nem kellene kötelező olvasmánynak adni a Kincskereső kisködmönt, mert a mai gyerekektől az a szegénység már messze van. Valóban? Hiszen nagyon sok magyar gyerek él szinte ugyanúgy, ahogyan a regény kis hősei. Akkor vajon miért vannak messze tőlük szerencsésebb sorsú kortársaik? Miért nem találkoznak néha?!
És a felnőttek…?
Ne gondolja senki, hogy unatkozó milliomosnőről van szó, aki jótékonykodással múlatja az időt, mert téved! Ennek az asszonynak az élete nem a pénztől gazdag, ez biztos.
Szenvedélyesen hiszem, hogy az embereknek beszélniük kell egymással. Össze kell kapcsolódniuk, hogy segíteni tudjanak egymáson vagy másokon. Lehet, hogy csak néhány kellemes perc marad meg belőle, de lehet, hogy valami különlegesen hasznos és szép dolog születik egy beszélgetésből.
