Vannak humoristák, akiken már nem lehet nevetni, mert dühösek, pártosak, feszültek. A politikai humor veszélyes terepnek tűnik, de ti jól mozogtok rajta.
I: A politikai humor mindig ellenzéki, ez a titka.
O: És korrekt! Ez nagyon fontos! Nem véletlen, hogy minket még nem vádoltak meg semmiféle elfogultsággal, és nem szoktunk dühös telefonhívásokat kapni a műsor után. Pedig ott az állandó rovatunk, a Szomszéd kertje, ahol VIKI 001 és PETI 001, illetve most már FERI vitatja meg az aktuális történéseket. Amikor eljött a műsorba Medgyessy Péter, utána kaptunk tőle egy kormányfői elismerő oklevelet. Orbán Viktor is meghívott minket egy baráti beszélgetésre, nemsokára sor kerül rá. Szerintem ez nagyon jó.
Azt hiszem, egy jó paródia segíthet megérteni, miért is szeretem vagy nem szeretem azt a bizonyos embert.
O: Éppen ezt szeretnénk elérni! Nem szabad elfelejteni, hogy a miénk egy kritikai műsor. Megmutatja, mit kapnak az emberek 2004-ben, illetve 2005-ben a médiától, a politikától.
Szoktátok dicsérni egymást?
O: Persze!
I: Soha!
O: Na jó, akkor ezek szerint csak én dicsérem Ivánt. De tényleg: volt már, hogy valakire azt mondtam, lehetetlen megcsinálni, és akkor ő megcsinálta, de úgy!… Ilyen volt Kokó vagy Marsi Anikó. Az én kedvenc karaktereim pedig Korda György és Friderikusz.
Ezek tényleg nagyon jó paródiák, de szerintem nem vagytok könnyű helyzetben. Túl sok a jellegtelen radírember a közéletben, a paródiához pedig karakterek kellenek.
I: Igen, ráadásul nem vagyunk robotok, hogy bedobsz egy nevet, és automatikusan kijön a paródia.
Kéthetente új műsort készíteni, rengeteg munkával jár. A szabadidőtöket is együtt töltitek?
I: Hát az már túlzás lenne
Szoktatok például karácsonyi ajándékot venni egymásnak?
I: Mi azzal ajándékozzuk meg egymást, hogy legalább egymásnak nem kell ajándékot venni.
O: Mindkettőnknek megvan a külön élete. Én például imádok utazni. Ha egyszer kitiltanának Budapestről, biztosan Bécsben élnék. Nosztalgia, fiákerek, múzeumok, kultúra. Építészet! A másik nagy kedvencem London. Nemrég kimentem egy meccset megnézni, be is jelentkeztem a Sport 1-en élő közvetítésben.
Az azért érdekes volna, ha egyikőtök a Fradinak, másikótok az Újpestnek szurkolna…
O: Á! Ivánt nem érdekli a foci.
I: De azért arra próbálom rávenni Olivért, hogy menjünk és sportoljunk együtt. Fel is hívom, csak olyankor soha nem érem el telefonon…
Aha. Akkor sport híján mivel töltöd az időd?
I: Ülök otthon, és olvasok.
O: Én sem vagyok partiról partira járó, de előfordul, hogy valami összejövetelre elmegyek. Egy darabig kérdezgették, Iván miért nem jött, mostanra már elfogadták…
I: Sőt kérik is, hogy ne menjek…. Szóval én olvasok. Szenvedélyesen. Rousseau-t, Tolsztojt, Dosztojevszkijt, Dickenst, Thomas Mannt.
És mint kiderült, írsz. A telefonban azt mondtad, akkor akarsz majd magadról beszélni, ha megjelenik a könyved.
I: Előfordult, hogy elmondtam valamit a gyerekkoromról, de mindig megbántam. Azóta nem teszem. Majd, ha valaki vállalja, hogy kiadja a könyvet, akkor elmondom, amit magamról fontosnak tartok, de többször és többet nem. Szörnyű, hogy emberek show-műsorokban boncolgatják a lelki nyavalyáikat, baleseteiket, házasságukat. Aki mindent megmutat, az semmit sem becsül.
De hát te is megmutatod magad a műsorban, nem?
I: Az azért más. Én vagyok ott, de nem magamat kell adnom.
Milyen a regény?
I: Egy olyan emberről szól, aki próbál beilleszkedni, próbál szebbnek látszani, magasabbnak, ezért például tömi a cipőjét. Aztán karácsony körül azt veszi észre, hogy elkezd összemenni. Mindennap egy centit. Szilveszterre másfél méter lesz. Egy zsugorodás története, ez a címe.
Az írás, és az a műfaj, amelyet Olivérrel csináltok… nem akarom azt kérdezni, hogyan fér meg egymás mellett, inkább, hogy hogyan viszonyul egymáshoz? Az egyik az igazi, a másik nem annyira? Esetleg az egyik csak pénzkereset?
I: Nem, dehogy! Például mindkettőhöz megfigyelés kell, szinte gyerekes rácsodálkozás. De az biztos, hogy az írás mélyebb lelkiséggel megáldott tevékenység. Nem tudom, meddig tart ez az intézményesített megrontása az embereknek, de én nagyon rossz tendenciákat látok, sokszor ezért is választom a szembenállást. Régen súlya volt a címlapoknak, ma már olyan emberek vannak rajtuk, hogy nincs értelme még csak sorrendiségről sem beszélni, és már az sem számít, ha olyasvalaki van rajtuk, aki tényleg odavaló. Ha megjelenik a könyvem, nyilván pusztába kiáltott szó lesz, de akkor is fontos, mert lesznek, akik megérzik, hogy aki írta, szereti az igazságot. A mai írók zöme nihilista, ateista, pedig miért volna baj, ha valami romantikus és áradó? Én az érzelmes jóindulatot szeretném megvalósítani abban, amit írok.
