 |
Hiszem, hogy ha másért nem, ezért is összeomlásra van ítélve ez a világ, hiszen a legalapvetőbbekben akadályozza meg az embereket, és akkor még nem is beszéltünk az egyre csökkenő gyerekvállalási kedvről, aminek az égvilágon semmi köze sincs az anyagiakhoz, inkább megint az “én, én, én” jön elő. Azt, hogy mai világunkban valami nagyon nagy probléma van a párkapcsolatok területén, pszichológusok, szexuálpszichológusok is mondják naponta – nem tudom, Te milyen szakértelem alapján állítod, hogy a ti együttélési formátok az ideális.
Egyébként pontosan ez zavar a legjobban: hírességedet felhasználva, mindenféle szakértelem nélkül ajánlgatsz olyasvalamit, amire a ti konkrét példátokon kívül semmi további jó példa nincs, negatív viszont annál több. És hogyan lesz majd akkor, ha öregebbek lesztek? Naponta átrohangáltok egymáshoz, ha valamit segíteni kéne a másiknak? És mégis, hogyan kéne ebben a fajta “együttélésben” gyereket nevelni? Vagy már előre megelőlegezzük a válást, hadd szokja a gyerek? Ne haragudj, ha támadónak tűnnek kérdéseim, de tényleg felbosszant az, hogy világunkban, ahol amúgy is azt lehet látni mindenhol, hogy a hagyományos (és működő!!!) értékek eltűnnek – vagy mondjuk úgy, eltünteti őket a média? -, még te is ráteszel egy lapáttal, miközben azt gondolod, hogy valami zseniálisat találtál ki…
Üdvözlettel: Dániel
Kedves Dániel!
Bizonyára nem jól fejeztem ki magam. Most újra leírom mondandómat.
Amerre járok, hazugságerdőt látok magam körül. Nem csak egymásnak, maguknak is hazudnak az emberek. És rettegnek attól, hogy a hazugság fátylait letépje valaki, mert akkor aztán végképp össze lennének zavarodva, hogy mit tegyenek?… A fő kérdés számomra nem a hűség, vagy hűtlenség, a poli- vagy monogámia, hanem önmagunk megismerése és bevállalása.
Eddig mindenkinek azt illett játszani, hazudni, színlelni, hogy a férj és feleség egy életen át hű egymáshoz, és soha senkire nem is vágytak és vágynak.
Természetesen vannak monogám párok, vannak valódi hűségben élők, ami abszolút tiszteletre méltó. (Akinek nem inge, nem veszi magára.) Viszont a monogámia nem jobb, vagy értékesebb, mint a poligámia, csupán más. És ennek a dolognak a társadalmi szintű elfogadtatása az, ami új elem. Az ítélkezés nélküliség, és a tolerancia. Mindamellett nem gondolom, hogy globálisan eléggé fejlettek lennének az emberek ahhoz, hogy őszintén, és elfogadó szeretetben éljenek. Nagy többségüknél ezután is úgy lesz, hogy akinek férje, felesége, párja mellett szüksége lesz alkalmanként más “gyújtólángra”, továbbra sem fogja megosztani megértő lélek-társával, hanem inkább szőnyeg alá sepri a dolgot, vagy hazudozik.
Nagy idealista vagyok, mert elképzelem, hogy mennyivel emberibb lenne olyan kapcsolatokat látni, ahol nem hazudnak egymásnak. Amikor nem kell lelkiismeret-furdalást gyártani, mert őszintén elmondható az, ami van. Sokkal nagyobb esélye lenne az embereknek valódi kapcsolatokra, VALÓDI hűségre, ha nem nyomorítanák meg magukat megfelelni vágyással, hazugsággal, elfojtásokkal, félelmekkel, hazudozással.
A tizennyolcadik században jelentek meg először szerelmes levelek házastársak között. A tizenkilencedik században vált erénnyé a hűség. Nem pedig évezredek óta, ahogy te írod. Igen, a hűség erényes tulajdonság, amíg nem torzul tőle a személyiség. Ellentétben a hűtlenséggel.
Viszont az igazi hűség csakis az önmagunkhoz való hűségből fakadhat, ami önismeret nélkül nem megy. Jó néhány olyan megkeseredett, gonosz, rosszindulatú szipirtyót láttam, aki elvesztette nőiségét, emberségét, emberszeretetét, bár hűséges nőnek éli meg magát egy megkövült szokás, vagy -kényszerkapcsolatban.
Jó néhány olyan, önmagát hűségesnek hazudó embert láttam, akit saját nemiségében való önbizalomhiánya, és a meg nem feleléstől való rettegése tartott csak a “hűség” béklyójában. Biztos felismerésem, hogy valódi hűségről csak a szabad, önmagát ismerő ember beszélhet. Egy rab nem lehet hű. A rab a rabtartó foglya. Tetszik vagy sem, az új évezreddel egy új korszakba is léptünk: a Vízöntő-korszakba. (Más kultúrák szerint is nagy változás előtt vagyunk: az 5. Nap-korszak végén.) Egyfajta színvallás ideje ez, röviden, mintegy képletesen úgy szoktam mondani: “lóvé vagy love?” Ennek a korszaknak a jellemzője a befelé utazás, önmagad megismerése. (És ez nem azonos az “egó-mániával.”)
Úgy gondolom – és teszik ezt még rajtam kívül sokan -, hogy eljött a spirituális felébredés ideje! Ennek lett a velejárója a férfi és női minta és a kapcsolatmodell felbomlása is. A nők és a női szerepek megítélése hosszú utat járt be. A XVII. és XVIII. században azt hirdették, hogy a nőben nem lakik lélek – kivéve Mianyánkat, Szűz Máriát -, ezért semmi másra nem való, mint hogy megszülje a férfit (vagy egy korabeli kifejezéssel élve: “az anyag mocskán átengedje”), hiszen az atyai princípium, a Szent Szellem csak benne, és általa nyilvánulhat meg.
 |
Ez egy kaotikus kor, de akinek megvannak az értékek a fejében és a szívében, képes rendet teremteni maga körül és önmagában, és mindenféle külső behatás nélkül is képes dönteni. Viszont valamennyien össze vagyunk egymással kötve láthatatlan szálakkal, és hatunk egymásra. Így felelősek vagyunk egymásért, hiszen együtt fejlődünk. Amit én üzenek, az az őszinteség, tolerancia, elfogadás és önismeretre való törekvés. Számomra ezek a legfontosabb értékek közül valók! És ha már “új kapcsolatmintáról” volt szó, egy kicsit hadd utópiázzak
Képzeld el, hogy egyszer majd úgy élnek együtt az emberek, hogy valóban képesek szeretni, vagyis: FELTÉTEL NÉLKÜL elfogadni a másikat olyannak, amilyen! Képzeld el, hogy ismerik önmagukat, ismerik öntermészetüket. Tolerálják, és mindenféle fenntartás és ítélkezés nélkül elfogadják egymást olyannak, amilyenek. Nem akarnak színlelni, másnak mutatkozni. Nem akarnak egymásnak megfelelni, csupán a bennük levő fejlett erkölcsi normának, mely azon alapul, hogy mindent, amit másnak okozok, azt magammal is teszem. Ha bármivel problémájuk van, nem másra mutogatnak vagy kifele hárítanak, hanem önvizsgálatot tartanak. Egymással őszinték és szeretetteljesek. Képesek birtoklás nélkül együtt lenni, mélységes szeretettel, tisztelettel egymás iránt, érezve az összetartozás erejét.
És annak, hogy valakinek poligám vagy monogám az öntermészete, ebből a szempontból nincs is jelentősége. A társunkhoz való tartozás, a vele és mellette levő teljes lét az, ami számit. A gyerek pedig harmóniában, toleranciában, biztonságban és őszinteségben fog fölnőni mellettük. És boldogan élnek, míg meg nem halnak. Itt a vége, fuss el véle Talán. Talán egyszer eljutunk ide Ki tudja?
Hogy nem születik elég gyerek? Mihez képest? Túl van szaporodva az emberiség, rengetegen vagyunk! Minden percben éhen hal valaki, s ha bárki úgy érzi, hogy anyagilag megengedheti, hogy több gyereket neveljen, mert fél, hogy kihal a családfánk, hát talál magának ebben az országban is örökbe fogadni való gyermeket! Nem hiszem, hogy az emberiségnek most azon kellene aggodalmaskodni, hogy nem vagyunk elegen Sokkal inkább az együttlétünk és lelki életünk milyenségén kell dolgoznunk. És ebből a szempontból mindegy, hogy kinek milyen a végzettsége Csak az számít, hogy milyen energiákat bocsátunk ki magunkból a világba, ami mindannyiónké
Soma elektronikus postaládája: soma@nlcafe.hu
