 |
| Ilyés Gyula és lánya, Zita |
Gyógyulásomnak a lányom, Zita volt a motorja meséli a nyugalmat és erôt sugárzó férfi. A harmadik műtét után a törzsemet műanyag gipszbe tették, mozdulni sem tudtam. Nyomorultul éreztem magam, lelki mélyponton voltam, az is megfordult a fejemben, hogy ennek így semmi értelme. Feküdtem az ágyon, és hallom, hogy az akkor négy és féléves Zita a konyhában fôzi a teát, vágja a kenyeret. Mit csinálsz?, kérdeztem. Szemmit, felelte selypítve, de pár perc múlva behozta tálcán, szalvétára rakva a sok vajjal, lekvárral jól megkent, szalámival megrakott szendvicset. Tudta, hogy mindegyiket szeretem, hát mindent tett rá. A tálcát az ölembe rakta, és azt mondta: ,,Mától én leszek a nôvérke, és te meggyógyulsz. Ez egy gyógyító reggeli. Nagyon szégyellek sírni, de akkor befordultam a fal felé, magamra húztam a takarót, és zokogtam. Ô meg, bár undorodik a vértôl, sebtôl, ahogy elfordultam, meglátta, hogy a gipsz alatt ott tátong egy csúnya, hegesedô seb, és elkezdte csókolgatni a hátamon azt az undorító sebet. ,,Ezek gyógyító puszik, mondta gyöngéd, vigasztaló hangon. Akkor döntöttem el, hogy végigcsinálom, meggyógyulok bármi áron. Nagyon komolyan vette, hogy ô gyógyító nôvér: befűzte a cipômet, leste, miben segíthet. Amikor elkezdett hangszeren tanulni klarinéton és szaxofonon játszik , sokszor gyönyörködtem a játékában. A rossz emlékek között annyi szép pillanatot ôrzök, hogy Zita és az egész család milyen szeretettel álltak mellettem.
Hogy kezdôdött a felépülése?
Minden egy fontos döntéssel kezdôdik. A vajas-lekváros-szalámis szendvicset majszolva döntöttem el, hogy érte meg fogok gyógyulni, és bár sokszor dobált fel-le a sors, lélekben kitartottam.
Nem félt újra a tatamira lépni?
De, elôször nagyon féltem, mondtam is a sporttársamnak, hogy úgy vágjon földhöz, ahogy csak tud, mert ha fel tudok állni, akkor menni fog, és többé nem félek. Ha nem, akkor eldôlt a sorsom. És sikerült
Úgy tudom, sérült gyerekeket is tanít, amellett, hogy a negyedik egyetemi diplomáját szerzi meg.
Igen, egy orvos barátom létrehozott egy alapítványt, és én csatlakoztam hozzá, mert mindkettônknek fontos, hogy jót tegyünk, jó példát mutassunk. A sérült gyerekeket egy hozzáértô viszi lovagolni, másvalaki úszni, én meg a dzsúdóalapokon a mozgáskoordinációt fejlesztem, javítom az erônlétüket, és megtanítom, hogyan kell úgy esni, hogy ne törjék össze magukat. Az iskolai balesetek hetvenöt százaléka ugyanis az esések következménye, és ez halmozottan igaz a fogyatékos gyerekekre.
Rengeteg szeretetet kapok tôlük. Van például egy Down-kóros kisfiú. Egyik nap az öltözôben odacsoszogott hozzám, jól hátba vert, és azt mondta: “Nagyon szeretlek, Gyuszi bácsi! Ezt, amíg élek, nem felejtem el.
Miért hagyta abba a versenyzést?
2002-ben Írországban volt a Masters Világbajnokság. A lányom féltett, kérlelt, ne kísértsem a sorsot, hát megígértem, hogy ez lesz az utolsó. Úgy indultam el, hogy érmet szerzek, ötödik lettem, megvallom, ezt kudarcként éltem meg. Aztán 2003-ban Magyarországon volt az Eb. Új alkut kötöttünk: csak még egyszer, és ez lesz a legeslegutolsó. Már az elsô meccsen megsérült a térdem, vissza akartak léptetni, de nem hagytam. Kértem egy jégakkut, hogy legalább közben ne érezzem a fájdalmat, és harmadik helyezett lettem. A gyerek végig a szônyeg mellett szurkolt, torkaszakadtából üvöltötte Hajrá, Apu! Amikor lejöttem a szônyegrôl, ô repült, úszott a levegôben, és a vállamon sírt, nevetett örömében. Ez mindennél, az éremnél is többet ért.
Úgy éreztem, ha címeres mezben megyek ki, és bemondják: Gyula Ilyés from Hungary, akkor úgy érzem, aznap, ott “meg kell halni, mindent meg kell tenni, legjobb tudásom szerint. Azt akartam, hogy majd ha híres zenész lesz a lányom, emlékezzen rá: apu megmutatta, hogy kell ezt az országot képviselni. Elmondhatatlan érzés volt gyôzelem után ölelni a gyereket, ahogy egyszerre sírt és örült. Életem legnagyobb sikere az, hogy ô olyan, amilyen: értékes, tiszta, ôszinte lány, gondolkodás nélkül odaadnám érte az életemet.
