 |
És mi az, Ágika, amennyit fel lehet fogni abban az életkorban egy ilyen szörnyűségből?
Mindent Nem fogalmazza meg az ember, de pontosan tudja, hogy végérvényesen lezárult valami, ami talán el sem kezdődött az életében.
Maradt róla valami emléked?
Áll a kályhánál, vállait a kályhának veti, nevet. Gyönyörű, gyönyörű asszony volt, és valami egészen elbűvölő a nevetése. Ennyi emlék maradt, ennyit őrzök, ez kísér egész életemen, és ha bármikor bármi rossz dolog történik velem, erre gondolok. A csodálatosan szép nevetésére, és akkor helyükre kerülnek a dolgok. Összekapom magam, és végzem tovább a dolgom
Kortyol egyet a kávéból, aztán ismét rám néz. Szeme, szája, arca már megint mosolyog. Döbbenten figyelem. Hogy van ennyi ereje, hite, energiája, derűje, optimizmusa? Tényleg sok embert szeretek, tisztelek, bámulok ebben a kis közösségben, amit úgy nevezünk szerkesztőség: kit tehetségéért, kit tisztességéért, kit eltökéltségéért, kit emberségéért, kit írásaiért Ágikát viszont azért, hogy van, hogy létezik, hogy köztünk él. Mintha kortól, nemtől, mentalitástól és minden egyébtől függetlenül, mintha kicsit mindannyiunk mamája volna. Harmóniájával, sugárzásával, megbízhatóságával, szeretetével, gondoskodásával, figyelmességével, tapintatával. Ad, valami hihetetlen erőt, derűt, biztonságot sugároz.
Mindig elegáns, mindig ápolt, mindig derűs, mindig készséges, mindig kiegyensúlyozott. Amikor beérünk, már ott ül a gépénél, amikor eljövünk, még mindig ott ül, és dolgozik. Egyszemélyes intézmény. Szinte köldökzsinór az olvasó és a szerkesztőség között. Híd, kapocs, közvetítő. Ő a levelezőrovat. Akik hosszabb-rövidebb ideje sajtóban dolgozunk, tudjuk, mit jelent olvasóktól levelet kapni. Gondokkal hozzánk fordulót, tanácsot kérőt, segítséget várót. Mekkora felelősséget, mennyi kétségbeejtő tanácstalanságot.
Ahányan vagyunk, annyiféleképpen éljük meg ezt. Én például hebegve felhívom csodagurumat, Müller Pétert, hogy adjon már tanácsot, ő mindig bölcsen eligazít: ha rá hallgatok, akkor azt csinálok, amit akarok Mindannyiunkat megráznak ezek az esetenkénti bajok, problémák, keserűségek Ágika viszont rendíthetetlenül ül a gépe előtt. Csendben elolvassa a hozzáérkező levelek mindegyikét, elrakja, iktatja, számon tartja. Van, amit leközöl, van, amire válaszol, van, ami nyomán intézkedik: ír, telefonál, érdeklődik, kér, eligazít, hivatkozik, pöröl, tanácsol, felvilágosít, továbbít. Kedvesen, mosolyogva, emberséggel, zokszó, panasz, kiborulás nélkül. Emellett tudja, kinek mikor van a születésnapja, ki-mit szeret, kinek mit kell sütnie, főznie vagy vásárolnia, hogy örömöt szerezzen, mikor kihez kell, vagy éppen nem szabad szólnia.
Most ülünk egy környékbeli kávéházban. Amíg idejöttünk, szinte meg se szólalt, ahogy beléptünk, menten megváltozott. Megbeszélte a pultossal, hogy milyen melegszendvicset kérünk, a felszolgálóval, hogy milyen is legyen a kávé, szólt nekem, hogy melyik asztalhoz üljünk, ahol világos is van, csend is, jó levegő is, de nem nyitják ránk folyton az ajtót.
Ágika, áruld el, hogyan csinálod mindezt?
Talán, mert szeretem az embereket, az életet
» Itt következik a cikk II. része.
