III. Richard én vagyok! – II. rész

– De hát Richard azt is mondja: „Úgy döntöttem, hogy gazember leszek.” Ezt azért nem nézem ki magából.

– Ez nem egészen így van. Mert azt a négy mondatot, ami előtte van, soha nem idézik. Azért döntött így, mert torz, nyomorult, és utálja maga körül az egész álságos, áruló, szemét bandát. Elhatározza, hogy ebből most elég volt, és rendet fog tenni. Hogy ez a rend olyan, amilyen, az az ára, ami, és milyen út vezet hozzá, az más kérdés. De ő az egyetlen ember a darabban, aki igazat mond. Bejelenti azt is, hogy megöli a saját öccsét, és megöli. Ami azért elég elképesztő.

– Ennyire ostobák az emberek?

– Ennyire. Holott valójában pitiáner alak, a hazugságaiban sem zseniális. Ennek ellenére leveszi a lábáról Lady Annát, halálos ellenségét. Azzal, hogy háromszor megdicséri: „maga milyen szép”. Semmi jót sem kínál, primitív, ostoba eszközökkel jut előre, és mire eléri a célját, addigra elfogy. Bukása törvényszerű, nemcsak a gaztettek miatt, hanem mert nem alkalmas semmire a világon.

– Alaposan kiismerte.

– Lehet, hogy magam is egy szörny vagyok, de annyira ismerős valahonnét ez a figura. Nem kellett megküzdenem vele, ezzel volt eddig a legkevesebb munkám. Színészileg azért csodálatos, mert három és fél óra alatt bejárhatok egy életet. Ritkán lehet eljutni egy viszonylagos egybenlevéstől, a teljes széthullásig. A végére meg is tébolyodik. Egyszer csak elkezd érezni, feltámad a lelkiismerete, és vége.

– Nem szédül a liften, amelyen le- és feljár a színpadon?

– A próbákon néha úgy éreztük, hogy megindul alattunk a föld, és egy kicsit magam is tériszonyos vagyok, de megszoktuk.

– Milyen érzés luxusautón behajtani a színpadra?

– Csodálatos. Amúgy is nagyon szeretek vezetni, kifejezetten szórakoztat. Szegeden mondtam az egyik próbán Valló Péternek, hogy milyen jó lenne látni Richardot sportkocsiban. Nézzük meg, hogyan élhet egy ilyen pasi, ha már mindenbe bele unt. Így egyszer beültem a saját Alfa Rómeómba, és behajtottam a színpadra. Ezt az öletet a Nemzetiben is megtartottunk. A kocsi ugyan nem az enyém, de olyan tehetséges, hogy megszépül a színpadon. Kifejezetten jól áll neki a színpad.

– Könnyű kitalálni a szenvedélyét: autó.

– Imádom. Ha milliomos lennék, tizenöt autóm lenne. Ott állnának egy garázsban, és havonta cserélgetném őket, vagy naponta. Lenne kabrióm, terepjáróm, nagy autóm meg kicsi, városi használatra…

– Gyerekkori szerelem?

– Persze. Matchbox-gyűjteménnyel kezdődött. Tízéves koromban pedig szegény apámat zaklattam, hadd válthassam én a sebességet. Ma is szívdobogást kapok, ha meglátok egy új autót, annyira bolondulok értük, és vezetni is imádok.

– Tudja, hogy a nőknek nagyon tetszik az Anna Kareninában? Nem is értik, hogy Anna hová tette az eszét.

– Pedig Kareninről sem volt előképem. Nem láttam soha, se filmen, se színpadon, és a könyvet is régen olvastam. Szerintem túl egyszerű lenne egy olyan háromszögtörténet, ahol a férj gonosz, elviselhetetlen, Anna jóságos és csodálatos, Vronszkij pedig szép. Akkor jó, ha Annának nehéz szakítania az előző életével. Máskülönben nem lenne öngyilkos a végén.

– Kareninnek nincs sok eszköze, hogy megkedveltesse magát – csupán asszisztál felesége házasságtöréséhez –, mégis magára vonja a figyelmet. Pedig csak áll a színpadon, többnyire szótlanul.

– De figyelek. Ha az ember áll, akkor mindig valamire figyel. Olyan nincs, hogy csak úgy álldogál egymagában. Ha elég erős vagyok, ez kimegy a nézőtérre, a nézők megérzik, és „jönnek velem”. Ilyen egyszerű.

– Édesapja híres sebész volt Szegeden. Eredetileg minek készült: színésznek vagy orvosnak?

– Orvosnak soha. Apám csodálatos orvos volt, a világ legjobb sebésze. Olyan nagy embernek tartottam, és sokszor annyira nyomasztott a nagysága, hogy eszembe sem jutott volna a nyomdokába lépni. Viszont nagyon boldoggá tettem őt a döntésemmel. Annyira örült annak, hogy végre valamit eldöntöttem, és ez éppen a színészet volt. Végül csak kitomboltam magam a Magenheim dokiként, a Szomszédokban.

– Ezért hiszik sokan, még mindig, hogy diplomás orvosból lett színész.

– Tudja, mennyit piszkáltam Horváth Ádámot, a rendezőt, hogy talán nem tesz jót a színészi hitelességemnek, ha fehér köpenyben, mentősruhában látnak kéthetente a képernyőn, utána meg a színpadon. De azt sem szabadna elfelejteni, hogy ezt a sorozatot másfélmillió ember nézte tizenhárom éven át. Erről beszéltek, erről vettek mintát. Teljesen érthetetlen, hogy miért szüntették meg, hiszen nem jött helyette se jobb, se érdekesebb. Nekem nagyon sokat jelentett Magenheim doki. Országos ismertséget, sok szeretetet. Azt hiszem, talán nincs is annál nagyobb siker, mint ha egy szappanoperában elhiszik az emberről, hogy az, aki. De most már tényleg mennem kell. A maga lelkén szárad, ha elmarad az előadás.