Kibontottuk Masnit

Pelsőczy Réka – Kattints a képre!

Már akkor ott motoszkált a fejemben: milyen érdekes is lenne kibontani ezt a Masnit…

Végül mégsem a Katona, hanem a Kolibri Színház előtt találkozunk, két hófúvás és két előadás között. Átballagunk egy szomszédos étterembe, ám nem is tudunk rendelni, mert valahogy azonnal belevágunk a beszélgetés kellős közepébe.

– A beszélgetés a Sztárinterjú című rovatunkban fog megjelenni…

– Megtisztelő – nevet. – Csakhogy az a bökkenő, hogy nagyon messze vagyok azoktól, akiket manapság sztároknak neveznek.

– Soha nem fordult meg a fejedben, hogy milyen nagyszerű feladat lehet reggeli műsort vezetni?

– Nem kerültem még effajta döntéshelyzetbe, mert elkerültek ezek a felkérések – úgy látszik, nem vagyok az az alkat.

– Tartasz az effajta munkáktól?

– Sokan, akik a kereskedelmi csatornák műsoraiban dolgoznak – ismerek néhányat –, azt hiszik, hogy „valakik”. Döbbenetes, azért, mert nap mint nap szerepelnek az tévében, elhiszik, hogy fontosak. Hogy mindent tudnak, hogy minden gondolatuk érdekes, hogy harmincegynéhány évesen ki kell adni az életrajzukat. Minden kollégát megértek, aki ezt az utat választja. Ha elveszteném a hitemet a pályámban, ha azt érezném, hogy nincs rám szükség, én sem haboznék kihasználni a lehetőséget, és inkább utaznék és élnék, mint hogy lelkileg és fizikailag nyomorogjak egy színházi büfében. De azt tudni kell, hogy mi micsoda és mi mennyit ér.






– Nem okoz keserűséget benned, hogy nem te vagy az újságokban, és nem te „akasztod le” a nagy pénzt?

– Volt idő, amikor bántott, de ma már szerintem olyan szinten szétválik a minőség és a siker, hogy egyáltalán nem bánom, nem azon az oldalon állok. Nekem az a fontos, hogy van néhány olyan ember, akikre tudásuk és emberségük miatt felnézek, és tőlük kapom a visszajelzéseket. Sőt, a közönségtől is – éppen a Portugál miatt! Nekem az a színdarab olyan, mintha eljátszottam volna egy sikeres mozifilmet. Hetente megállítanak az utcán, és ez fantasztikus. Mármint, hogy ezt a figyelmet egy színházi előadás révén kaptam meg.

– Színészgyerek voltál. Nehéz ügy?

– Teljesen normális volt a gyerekkorom. Bár művészcsaládban nőttem fel, de ebből keveset érzékeltem. Anyukám Szurdi Éva keramikus, hároméves koromtól pedig Márta István nevelt. Teljesen átlagos családi életet éltünk, Zsigulival, egy belvárosi lakással. Nem nagyon találkoztam híres emberekkel. Amikor mégis feljöttek hozzánk, és dolgozni kezdtek, apuék bementek a szobába. Ezeket az embereket ugyanúgy csodáltam, mint egy „átlagos” színházba járó valaki. Cseh Tamásra vagy Mácsai Pálra ugyanúgy felnéztem, mint bárki más.





– Mégis azt mondtad, hogy már tizennégy évesen tudtad, színész akarsz lenni.

– Tizenkét évesen…! Annyiból persze mégis jobb volt ilyen családban felnőni, mert a szüleim folyamatosan vittek kiállításokra és színházba. A nyarakat édesapámmal, Pelsőczy Lászlóval Békéscsabán és Gyulán, a Nyári Színházban töltöttem. Így már elég korán eldöntöttem, hogy színész leszek.

– Csak elég nehezen jött össze. Négyszer felvételiztél.

– Csak látszólag ment nehezen. Tizennégy éves koromban már forgattam két tévéfilmet, a gimnáziumban, a színjátszó kör előadásai után, minden évben megkaptam a legjobb női alakítás díját az Országos Színházi Találkozón. Jobb is, hogy nem vettek fel, addig is tudtam foglalkozni a fiammal.

– Volt már olyan a színháztörténetben – rajtad kívül –, hogy valaki nagy pocakkal, babát várva felvételizzen?

– Nem tudok róla. Szerintem még fel is vettek volna, ha nem vagyok terhes. Utána meg azért nem vettek föl, mert az elutasítás megtörte az önbizalmamat. Iszonyú nagy ütés volt, hogy elsőre nem sikerült. Pedig annyira biztos voltam benne, és annyira vártam már!

A teljes interjú a 7. heti Nők Lapjában olvasható!