Magamat adom, keresem, formálom

Eszenyi Enikő – Kattints a képre!

– Szólt Enikő, hogy jönni fogok. Tanácsolja, várjak addig is az öltözőben. Kinyitja az ajtót. Belépek. Jobb itt most, a kis szoba védettségében.

Akárhányszor látom, elvarázsol ez a néhány négyzetméter, most különösen szükségem van erre. Körben a vázákban rengeteg száradt virág. A falon rajz, valami terrakottaszerű, és baba. A polcon szemben üvegcsék, kövek, kis emléktárgyak, arrébb könyvek. Mindig elkápráztat: minden, amihez köze van, rövid időn belül sajátosan és összetéveszthetetlenül egyedi, kifejezetten eszenyis lesz. Szerep, előadás, ruha, ember, társaság, hangulat, öltöző, szerintem még a konyhakredenc, a cukros stanicli, vagy a nokedliszaggató is. Egyszer megpróbáltam elmakogni neki, de ez heves tiltakozást váltott ki nála. „Ezt csak te képzeled így! – ágált. – Amit látsz, azt mind másoktól kaptam. Színházi ajándékok. Barátoktól, nézőktől, kollégáktól. Legföljebb én nem viszem haza őket. Úgy is vannak elrakva, egymás után, ahogy jöttek. Ezt a két jegesmedvét az egyik műszakis fiútól kaptam, ez a két kép Ruttkai Éva…”

Arrébb gyerekkori fotói. A mosolya milyen fantasztikus! És a szemei… Ez Gálffi Laci műsorfüzete, fölötte Törőcsik Mari távirata, ott meg az a rajzolt százas. Pont bent jártam nála, amikor a Kossuth-díjátadás másnapján hozta Harangozó László, a színpadmester. Kossuth szájában képregényszerűen a szöveg: „Leborulok a nemzet naccsága előtt…” Jé, veszem észre, oldalt egy sor új kép is van, ám mire szemrevételezném, nyílik az ajtó.





Belép, és szorongva figyelem. Vele szemben egyébként is mindig zavarban vagyok. Kiismerhetetlen, megfejthetetlen, követhetetlen számomra. Most éppen kíváncsi bakfislánynak tűnik, máskor végzetes dívának, aztán meg naiv parasztlánynak, hódító primadonnának, huncut koboldnak, középosztálybeli úriasszonynak, megközelíthetetlen művésznőnek, lendületes sportladynek, kifinomult intellektusnak, szenvedélyes kokottnak, tisztes ápolónőnek, akaratos csitrinek vagy rezignált bölcs dámának. Valamint játékosnak, enerváltnak, könnyednek, fáradtnak, extrémnek, szürkének, álmodozónak, földönjárónak és még ezer minden egyébnek. Vajon igazából melyik ő? Is-is? Egyik sem? Mindegyik? Vagy valami más? Soha nem tudom. Szeretem, de tartok tőle. Lenyűgöz, mégis igyekszem kivonni magam a hatása alól. Rajongója vagyok, mégis próbálom mindig kritikusan figyelni. Most érdeklődik, hogy kigyógyultam-e az influenzából, és úgy szedtem-e a gyógyszert, ahogyan azt ő meghagyta a feleségemnek, amikor megtudta, hogy beteg vagyok. Aztán hirtelen vált, és szól, hogy menjek fel a büfébe, rögtön jön utánam.

Átbandukolok a színpadon, ahol néhány perce még telt ház ünnepelte tomboló ovációval. Akkor ragyogott, az imént végtelenül kedves volt, vajon milyen lesz majd most? Tudom, életem egyik legfurcsább beszélgetése lesz. Tegnap temették a papáját, ma új lakásba költözött, este játszott, holnap Prágába utazik, holnapután meg talán hosszabb időre Moszkvába, mindeközben egy röpke idő beszélgetés a hideg téli éjszakában. Öt perc, fél óra, hajnalig tartó? Ki tudja? És miről, miként, mi módon? Ilyenkor nincs jó kérdés, jó mondat, jó gesztus, csak várakozás. Kevés a szeretet, a megértés, a nyitottság. Állok a lépcsőfordulónál, aztán megjelenik. Fekete kucsma, sötét pulóver, sötét, bő nadrág, gyönyörű, égszínkék szemek. Int, menjünk be. Leülünk, kér egy forró kamillateát, és rágyújt. Összekucorodik, hosszan fújja a füstöt.





– Nagyon szomorú vagyok – mondja csendben, kopáran, szinte szenvtelenül, ahogyan csak a lélek legmélyebb fájdalma szól.– Nem tudtam még felfogni, feldolgozni, megérteni, ami történt… hogy meghalt az apukám… Számomra a világ egyet jelentett azzal, hogy itt vagyunk egymásnak a családommal: apukám, anyukám, öcsém, és ő mostantól már nincs. Gyerekkoromban szinte mindig vele voltam. Hétvégeken még focimeccsekre és birkózóversenyekre is magával vitt.

Egy három évtizeddel ezelőtti kép jut eszembe: tombol a birkózó-csapatbajnokságon az egész debreceni csarnok, csak egy tüneményes csitri ül rendíthetetlen nyugalommal az első sorban: lábaival kalimpál, nagy kék szemeivel ábrándosan a plafonra bámul, és – bocsánat – teli pofával szotyolát majszol. Igen, Enikő már akkor abszolút primadonna volt. Elmesélem neki, ő rezignáltan mosolyog.

– Igen, apukám imádta a sportot, meg mindent, ami élet, ami mozgás. Sokat időzött a Szamos-parton, és ha látta, hogy valaki bajba van, máris utána vetette magát. Sok ember életét mentette meg így. Voltak is sokan kint közülük a búcsúztatáson. Jólesett látni, hogy ennyien szerették. Aztán szétszórtuk a hamvait a Szamosban, ahogyan ő kívánta. Csak maradt ez a végtelen üresség, végtelen fájdalom… Amikor be kellett vinni a kórházba, éppen egy fantasztikusan érdekes filmet forgattunk. Török Feri rendezte, olyan izgalmas partnereim voltak, mint Ónodi Eszter meg Hámori Gabi, Badár Sándor és Anger Zsolt. Én egy rákos asszonyt játszottam, aki napról napra szembenéz a halállal, az elmúlással. Az élet és a játék valami egészen döbbenetes módon kapcsolódott össze azokban a napokban. Volt egy táncjelenet a filmben. Rock and rolloznunk kellett, és miközben kihevülten pihegtem, és kapkodtam levegőért, megszólalt a telefonom… hogy siessek be a kórházba, mert Apukám nincs jól. Azokban a pillanatokban ugyanúgy pihegett, és kapkodott levegőért. Nem különös?

– De…

– Talán pusztán véletlen egybeesés, talán valahol nagyon mélyen összefügg a kettő. Ki tudja? De még csak sírni sem tudtam aznap éjjel, mert muszáj volt visszamenni és folytatni a forgatást, hiszen ott állt és várt egy egész stáb. Különös, de többet azután nem lehetett kifesteni az arcomat, mert a szó szoros értelmében lepergett róla minden máz…

Az interjú teljes szövege a 7. heti Nők Lapjában olvasható!