 |
Bán Teodóra |
Mi jellemzi ezt a státuszt? A feleségét?
Ha általában kérdezed, nem tudok válaszolni. Ahány ember, annyiféle helyzet. Magamról viszont tudom, hogy se a gyereknevelésben, se feleségként soha nem éreztem áldozatnak semmit. Azt nem volt könnyű mindig megtalálni, hogy mi a jó. Ha irányítom a férjemet, ha befolyásolom? Hogyan lehet véleményt mondani például egy előadásról? Hogy az segítsen. Meddig lehet mint a gyereket is óvni, körülvenni, terelgetni, ugyanakkor szabadjára engedni? Amikor benne élsz, ezt az egyensúlyt nem mindig könnyű megtalálni. Alkatomnál, természetemnél fogva talán leginkább a lélekből érkezik ez mindig fontosabb volt nekem (ma is így van) a másik ember jóérzése. Amikor együtt éltünk Gáborral, nekem az ő sikere, öröme, komfortérzése volt az első. Ilyen vagyok. Szívből tudok örülni a másik boldogságának.
Sose fájt, ha neki tapsoltak?
Miért fájt volna? Tapsoltak nekem is. Másrészt, ha szeretsz valakit, hogyne szeretnéd a sikerét is. Sőt! Az ember büszke rá, hogy mások tisztelik, szeretik, elismerik azt az embert, aki a tiéd, aki neked fontos. Nem volt köztünk rivalizálás. Egy szakmában, ráadásul ugyanabban a színházban dolgoztunk, persze, hogy voltak vitáink. De ezek szakmai viták voltak. A civil életünkben teljesen átlagos emberekként éltünk. Szerettük a családot, a rokonságot, édesanyám akkor is velünk élt, sokat segített, meleg étellel, a jelenlétével. Én meg igyekeztem egyensúlyt tartani, hogy senki se szenvedjen attól, hogy mi balettesek vagyunk.
Ha visszanézel, inspirált-e, hogy a társad is művész?
Mondom, ha én együtt élek valakivel, legyen az gyerek, férfi, családtag, akkor én rá figyelek. Elsősorban rájuk. Csak utánuk a sorban következem én. Egy kapcsolatban élve, nehéz kitekinteni. Benne vagy, egyik nap követi a másikat, sok a megfelelés.
A cikk folytatását a Nők Lapja 8. számában találod!
