Első emlékemet újságíró-iskolás koromból őrzöm róla, amikor heti gyakorlatomat a Stúdió című kulturális műsornál töltöttem. András éppen az összekötő szövegeket mondta fel, Szegvári Kati közben a nyakkendőjét igazgatta. Persze ismertem már a Rádióból, ahol a Külföldi Adások Főszerkesztőségén kezdett, mint oly sokan: Petrányi Judit, Vitray Tamás, Baló György, Betlen János és elnézést a szerénytelenségért jómagam. András a spanyol szekcióból került a belföldi adások kultúrrovatához, majd innen igazolt 1980-ban a Magyar Televízióhoz főszerkesztő-helyettesnek az induló Stúdióhoz. Kepes már a hetvenes évek közepétől dolgozott az MTV-nek külső munkatársként. Ő tudósított például a Franco bukása utáni spanyolországi választások előkészítéséről.
Albert Györgyi: Sokan érezzük, akik a rádióban kezdtünk, hogy lelkünk mélyén kicsit még mindig rádiósok vagyunk. Te hogy vagy ezzel?
Kepes András: A mamám a Rádiónál dolgozott, ezért oda jártam óvodába. Csakúgy, mint később a két nagyobbik lányom is. Szívemben rádiós maradtam, mert szemérmes alkat vagyok. Bele tudok ugyan nézni a kamerába, de ezt is rádiós mesteremtől, Vajda Marci bácsitól tanultam. Amikor életem első élő adását vezettem, szörnyű pánik uralkodott el rajtam, okoskodtam össze-vissza. Mondanék neked valamit hívott oda magához utána Marci bácsi. Amit nekem nem mondanál el négyszemközt, azt ne mondd el több százezer embernek sem. Ezt a figyelmeztetést én minden kollégám mikrofonjára ráragasztanám.
És ez működik a tévés munka során is?
Akkor tudok a kamera előtt normálisan viselkedni, ha odaképzelem a túloldalra Marci bácsi bölcs, gunyoros arcát vagy anyám nyitott, érdeklődő tekintetét. Ez meg is határozza, miről és hogyan beszélek. Bizonyos műfajok nem férnek bele ebbe a természetességbe. Például a show. Meg is buktam vele, amikor próbálkoztam. Anyám mindig azt mondogatta: Édes fiam, ilyen kevés ésszel, ami nekünk van, az ember csak becsületes lehet! Jómagam a szakmámra is érvényesnek tartom ezt.
Aki a rádióban kezd, nehezen tudja elsajátítani a képekben való gondolkodást.
Alapvetően vizuális típus vagyok. Vicceken is azért tudok jót derülni, mert látom őket magam előtt. De televíziós munkám során volt olyan alkalom, amikor nem vihettem magammal stábot, mert a körülmények nem tették lehetővé. Így én voltam saját operatőröm, amikor francia Amazóniában, vagy a Sziklás-hegységben a feketeláb indiánok között, vagy Kínában forgattam. Sokat tanultam persze operatőr kollegáimtól is, de a legtöbbet mégis Fellegi Mari vágótól. Évekig ültünk együtt a vágószobában, és hallottam bosszankodni, hogy rossz a kép, nem lehet összevágni egy jelenetet
Most a Világfalut eleve két kamerával forgatjuk Salamon Andrással, illetve Nádorfi Lajossal. A vágásnál dől majd el, hogy egy adott pillanatban kinek a szemszögét használjuk. Nekem ma már kép nélkül a hang kevés.
Ha a helyedben lettem volna, azok után, ami történt veled a TV2-nél, nem mertem volna belevágni még egy kereskedelmi tévés kalandba. Azt mesélték, abba betegedtél bele.
Azért szerződtem oda, mert a közszolgálati televízióban tisztességtelenek voltak velem, és anyagi csődbe kergettek. Az első hetekben a TV2-vel valóban nagy csatáink voltak. A német kereskedelmi televízión szocializálódott vezetői szellemileg és erkölcsileg más elveket vallottak, mint én, megpróbáltak rávenni a show-elemekre. Nekem pedig meg kellett értenem a kereskedelmi televíziózás szempontjait is. Végül mindketten nyertünk. Nekem sikerült kiverekednem, hogy felejtsük el a show-t, és amint visszatértünk a természetes emberi beszélgetéshez, ők nyertek a magasabb nézettséggel. Sajnos a nyolcadik adás után megbetegedtem, többször műtöttek, és két évig lábadoztam.
Utána mégis azonnal visszamentél
Az MTV-ben ment az Oázis. Ám amikor elkezdődtek a régi játékok, nem utalták át a pénzt, dobálták a műsor kezdési időpontját össze-vissza, akkor azt mondtam: elég volt. Semmilyen televízióval nem kötök hosszú távú szerződést, és csak úgy dolgozom, ha a szerződésben foglaltakat én is kontrollálhatom. Él egy tévhit értelmiségi körökben, hogy a kereskedelmi televíziózás az alacsony szellemi színvonalat jelenti, szemben a kulturált közszolgálati televízióval. Az én értékrendemben valóban nem a pénz a fő mérce, bár az legalább egyértelmű. Ennél sokkal rosszabb, ha a pénz utáni hajsza politikai nyomással keveredik, miközben nem érzékelem sem a magas szellemi, sem a szakmai színvonalat.
Az interjú folytatását a Nők Lapja Évszakok márciusi számában olvashatja el.
