Kóstolgat az élet…

Détár Enikő – Kattints a képre!

Szinte kidagad akkor. Nézem a homlokát, és magamban bocsánatot kérek. Azt hittem… Mit is hittem?

Miért kellett nekem napokkal előbb egy ismeretlen társaságban, egy felolvasóesten emlegetnem Détár Enikő nevét? S azt is, hogy nem ismerem. Hogy alig valamit tudok róla. S amit tudok, az inkább felületes tudomás. Pedig találkozóra készülök vele… Miért kellett erről beszélnem…? Éppen akkor. Nincsenek véletlenek. Ez már nem kérdés bennem, bizonyosság.

Volt ott a hallgatóságban valaki. Egy termetes, mackós járású férfi a felolvasás végén odajött, leült mellém. A térdemre tette a kezét és azt mondta: “Enikő az egyik legdrágább teremtése a világnak. Minden nő közül, akiket ismerek. Rá fog jönni, ha megismeri. Volt egy közös ismerősünk, egy orvosnő… Évának hívták…”

Ennyit mondott a férfi, mosolygott, elköszönt és elment.

Két nappal később megnéztem a Madáchban egy darabot. Mondjuk, egy musicalbe oltott vígjátékot: Te édes, de jó vagy, légy más! Enikő gondoskodott a jegyekről. El kellett vágtatnom a taps után. Meg se köszöntem… Újabb két nap múlva ott ülünk egymással szemben. Előttünk egy tükör – és a délután. Rágyújt. Hosszú, vékony, elegáns a cigarettája. Vele egy időben meggyújt egy előre odakészített füstölőt.





– Nem zavar a füst?

– Nem.

– Kinyithatom egy picit az ablakot…

– Nem, mondom, hogy nem zavar.

– Többször is rá fogok gyújtani…

– Semmi baj, igazán nem zavar… Enikő! Ki az az Éva?

– Éva? Honnan tudod Évát…

Hallgat, forgatja a cigarettát, a tükörbe néz, aztán rám, hosszan.

– Villamossal közlekedett, és senkitől se fogadott el hálapénzt… Miskolci lány volt. Én Nyíregyházán találkoztam vele. Éva orvos volt. Én beteg voltam. Engem ő meggyógyított. Összerakott. Tizenhat és fél évvel ezelőtt. Igazi, mély barátság született közöttünk.

– Mit kellett összerakni benned?

– Mindent. A kislányom születése után szétzuhantam. Éretlen voltam. Így ért Gigi születése.

– Hány éves voltál?

– Huszonnégy. De ez mindegy. Van, aki tizennyolc évesen érett a szülésre, én huszonnégy évesen nem voltam erre érett. Most már tudom, hogy dehogynem, mert van egy csodálatos tizenhat éves lányunk. De akkor! Épphogy elvégeztem a főiskolát, épphogy egy picikét játszottam, jött egy-két főszerep, én Pesten, Kari, a férjem Nyíregyházán, nem tudtam mi lesz, nincs szakma, nincs egzisztencia… Úgy éreztem, minden kilátástalan. Nem vagyok ura semminek. Éva akkor valójában megmentett. Ha máshoz kerülök, valószínűleg egészen máshogy alakul az életem.





– Mit tudott, amivel segített?

– Elfogadóbbá tett önmagammal szemben. Például nagyon sok jót mondott rólam. Ugyanakkor azt mondta, hogy önző vagyok. Ezt előtte senki sem mondta nekem, egyetlen osztálytársamat kivéve. „Te egy önzetlen önző vagy”, nézett rám az a lány, nem tudtam akkor hová tenni… Éva erre feloldozást adott, azt mondta, „még mindig gyerekesen naiv vagy, még mindig túl sok mindent hagysz az embereknek, nem mondod meg, amit talán szeretnél. De nemcsak azért nem, mert nem akarod megbántani őket, van ebben egy adag kényelem, vagy gyávaság is…” Tudod, mit adott a barátsága? Függetlenül attól, hogy orvos vagy nem orvos… Biztonságot a túlélésre. Felnéztem rá. Neki tartása volt. Lett az én mozimban, ahol persze én voltam a főszereplő, lett egy ember, egy nővér, egy példakép, aki kapaszkodót adott. Ha egy ilyen embert elveszítesz, hatalmas űr marad utána. Végtelen nagy ajándék volt.


A teljes cikk a Nők Lapja kilencedik heti számában olvasható.