Díva minden fronton

Több mint húsz nagy operaszerepet énekel, rendszeresen ad koncerteket, emellett gyakran készít lemezeket és operafilmeket. A szakma legrangosabb díjaival kitüntetett művésznő a Budapesti Tavaszi Fesztivál vendége lesz.

– Pedig nem csodálkoznék, ha még nem hallott volna rólam – mondja, amikor elmesélem neki, mennyire megörültem, hogy felkértek az interjú elkészítésére. – Maga olyan korban nőtt föl, amelyben a klasszikus zenészek már nem annyira ismertek.

– Akkor hogyan lehet, hogy mégis világhírű, és itt, Nantes-ban, ahol most találkozhattam önnel, a sarki hentes is ismeri Barbara Hendricks nevét?

– Régebben Franciaországban éltem és játszottam. Akkoriban az olyan operaelőadások, mint a Turandot, a Rómeó és Júlia, vagy a Figaro házassága, fő műsoridőben mentek a tévében. Így lettem ismert. Ezek a műsorok, sajnos, mára kivesztek, az opera már nem érdekli a médiát. Még a Grammy-díjátadásokon is elfelejtenek minket: röpködnek a rockdíjak, a metáldíjak, ilyen-olyan kategóriák, mi pedig átkerültünk a „futottak még” kategóriába…

– Ön szerint haldoklik a komolyzene?

– Nem, semmiképpen sem! Nézze csak meg, minden alkalommal, amikor valami nagy esemény vagy tragédia történik a világban, visszanyúlnak a klasszikus zenéhez! Emlékszik szeptember 11-ére? Vagy a cunami okozta pusztításra? A tévés szerkesztők ilyenkor félreteszik Eminemet, Britney Spears-t és a többieket, és automatikusan előveszik Mozartot vagy Albinoni Adagióját. Bárhol, bármilyen csatornára kapcsol, ugyanazok a melódiák köszönnek vissza. Az emberek érzik, hogy ezek a művek mélyebbek és érzelemdúsabbak.

 – Ha ekkora igény van rá, akkor nem lehetne visszacsempészi a klasszikus zenét a slágerlistákra?

Barbara Hendricks lassan húsz éve segít menekülteken: az Egyesült Nemzetek Szervezete menekültekkel foglalkozó munkacsoportjának jószolgálati nagykövete. Dolgozott Vietnamban, Mozambikban és Ruandában is. Hatalmas odaadással és kitartással küzd azért, hogy a világ menekültjei emberibb körülmények között élhessenek ideiglenes hazáikban. Az énekesnő kétszer is jótékonysági koncertet adott a háború sújtotta Jugoszláviában. 1998-ban alapítványt hozott létre a „békéért és a megbékélésért”. 2001-ben felkérték, hogy a Nobel Békedíj-átadáson énekeljen.

– Vannak próbálkozások a cross over műfajban. Tudja, ez az, amikor a művész popzenével keveri a klasszikus muzsikát. Én nem vagyok ennek a híve. Nem hiszem, hogy versenyeznünk kellene a mai sztárokkal, mert nem nyerhetünk. A mi feladatunk azt nyújtani, amiben mi vagyunk jók, amit csak mi tudunk. Így örökre életben marad ez a műfaj is, legfeljebb egy kicsit kevesebb figyelem jut nekünk… Nézze, ez a fajta művészet évszázadokat élt túl, úgy képes összekötni az embereket, ahogyan semmi más.

– Ön március 22-én dzsesszkoncertet ad a Nemzeti Hangversenyteremben. Ez nem cross over?

– Nem, ez dzsessz! Akkor lenne cross over, ha mondjuk, Gershwin mögé lábdobot és technoritmust kevernék.

– Mit szeret jobban énekelni? Dzsesszt vagy operát?

– Tudom, sablonos a válasz, de mindkettőt. Éppen ezért régi szokásom, hogy ha valahová elmegyek dzsesszt énekelni, akkor két éven belül visszatérek egy klasszikus esttel is. Budapest sem lesz kivétel.

A teljes cikk a 11. heti, március 16-án megjelenő Nők Lapjában olvasható.