 |
| Márványi Péter és felesége, Bánhidi Emese |
Péter nyugodt, bölcs mondja Emese , én pedig robbanékony, iszonyúan temperamentumos csikó vagyok.
Ha külföldön járunk, Emesét általában spanyolnak vagy olasznak szokták nézni, engem pedig angolszásznak teszi hozzá Péter.
Az évek során azért mindketten formálódtunk, csiszolódtunk. Főleg én, abszolút pozitív irányba fejlődtem a férjem által. Péter atyai, férji fő feladata az volt, hogy lecsillapítson. Méghozzá úgy, hogy közben ne fásuljak el, ne válljak színtelen, kimért figurává.
Ez nagyon lassú és rejtett folyamat volt, melynek végeredményeképp derűs, életszeretet sugárzó nő született, akivel már együtt lehet élni, és aki számára a világ is elviselhetőbbé vált.
Én Marosvásárhelyen nőttem fel, olyan közösségben, ahol a problémákat sokkal radikálisabban oldják meg az emberek. Ahol sérülékenyebbek a lelkek, végletesebbek az érzések, ahol nem beszélgetünk, inkább veszekszünk egy jót vagy megsértődünk. Régen, ha valami bajom volt, napokig duzzogtam, nem lehetett hozzám szólni, mert válasz helyett martam, haraptam.
Emiatt az első három együtt töltött évünket nekem egyszerűen csak túl kellett élnem, el kellett viselnem ezt a kajla, hebrencs nőt. Tudtam, hogy rendkívül intelligens, nem akarattal bánt, így természetes volt számomra: kompromisszumokat kell kötnöm a kettőnk érdekében. Eleinte egy huszonnégy négyzetméteres lakásban laktunk az aztán nagy iskola volt! Ha ekkora területen együtt tudsz létezni, lélegezni a pároddal, akkor később nincs az a probléma, amelyet ne bírnátok legyőzni. Számomra végtelen örömet jelent, hogy kinyithattam Emesét, hogy bevezethettem egy új világba. Cserébe derűt, egy kis infantilizmust és nagy adag életigenlést kaptam. Fel kellett vennem a ritmust mellette.
A témáról bővebben a Nők Lapja március 16-i számában olvashatsz.
