 |
| Soltész Barbara és Zolika |
Nem tudom, mi okozta, de az összejövetel alatt megérlelődött bennem a gyermek iránti vágy. Akkor már öt éve ismertük egymást a párommal, de neki volt három nagy gyereke, és nem akart többet. Én elfogadtam ezt, és elfojtottam magamban az anyai érzelmeket. Aztán hazamentem a tréningről, és kezdett átalakulni a párkapcsolatunk, konfliktusok, zökkenők jelentkeztek. Végül döntöttem: továbblépek. Elköltöztem a páromtól, egy évig külön éltünk és ez az év mindkettőnket megerősített abban, hogy szükségünk van a másikra. Sokat beszélgettünk arról, hogy gyerek nélkül nem tudnám már elképzelni az életemet, s végül Zoli elfogadta ezt. Újra összeköltöztünk, és hamarosan közös akaratból! megszületett a kisfiunk, Zolika.
A tanfolyam másfajta sikereket is hozott az életemben. Mindig érdekelt, miért történnek úgy a dolgok, ahogy, s hogyan lehetne egy-egy rossz vagy kilátástalan helyzetet jóra fordítani. A három nap alatt sokat foglalkoztunk azzal, hogyan lehet kezelni egy konfliktust és az ott tanult technikákat elkezdtem alkalmazni a hétköznapokban is. Például azóta, akit csak lehet, dicsérek. Piczkó Katalin, a tréning vezetője felhívta a figyelmünket arra is, hogy milyen sokszor használjuk a nem-et, mint tagadást, visszautasítást a közléseinkben. Ma már, ha felhívok valakit, ahelyett, hogy azt kérdezném: Nem zavarlak?, inkább ezt kérdem: Jókor hívlak?. Ezek a technikák nagyon jól beválnak, ám kétségtelen, hogy az alkalmazásuk időnként borzalmasan megterhelő. Főleg akkor, ha egyébként is zűrös az ember élete, és indulatában valami csúnya csúszna ki a száján, ám ehelyett nyel egyet, és azt mondja: Igazad van, de még jobb lenne, ha . Ám megéri, mert a hatás nem marad el, látványos a különbség!
A témáról bővebben a Nők Lapja március 23-án megjelenő 12.számában olvashatsz.
