 |
Az apának először akkor jut fontos szerep, amikor az anya és a baba szoros szimbiózisa elkezd lazulni mondja Sinkovics Andrea klinikai szakpszichológus. Az apa ezt a kikelési folyamatot segítheti, a szuverenitás, az önállóság irányába csalogatja ki a gyereket. Közben pedig ő az, aki reflektál az anya és a gyermek kapcso-latára. A kislányok esetében ez a kapcsolat az Ödipuszi-korszakban, 4-6 éves korban szexuális töltetet is kap, ezt Freud mutatta ki először. Minden nő életében az első férfi az apja. Ebben az időszakban a kislány az adott életkornak megfelelő erotikus vonzódással szereti az apját. Ez természetesen nem azonos a felnőttek szexuális vonzódásával. A gyerek rácsimpaszkodik a papára, simogatja, rajongva meséli másoknak, hogy az ő apukája a legnagyobb, a legerősebb, a legszebb. Igen ám, csakhogy van egy riválisa, akivel meg kell küzdenie: az édesanyja. Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a papának a mama az igazi partnere. Ettől lesz a lány apja iránti szeretete a rajongás, a gyűlölet, a csalódottság elegye.
E súlyos belső konfliktus feloldása hatalmas feladat. Optimális esetben a kislány elkezd az édesanyjával azonosulni, átveszi az ő nőiességét, és lemond az apjáról, azzal a tudattalan bizakodással, hogy ha felnő, majd neki is lesz egy ilyen nagyszerű férje. Amennyiben az azonosulás nem teljesen sikerül, például mert nem egyértelmű, hogy az apa és az anya alkot egy párt, akkor mindig marad számára egy kicsi (hiú) remény. A rosszul működő családokban, vagy ahol a szülők kapcsolata feszültségekkel teli, a kislányoknak nehéz nővé érni, ép lelkű felnőtté válni. Évekig eltarthat, amíg a szüleiktől való lelki függőség lazul.
Túlságosan függök tőle
Amióta az eszemet tudom, mindig is különös kapcsolat fűzött az édesapámhoz meséli Tímea (34). Ahogy egyre érettebb vagyok, mind jobban megértem a bölcsek mondását, amely szerint a lányoknak az apjukkal, a fiúknak az anyjukkal könnyebb. Nálam is ez volt a helyzet. Isten tudja, miért, de az édesanyámmal sosem jöttem igazán jól ki. Valószínűleg csak a szokásos anya-lánya közti küzdelem elszenvedője voltam, de néha azért motoszkált bennem a gondolat, hogy anyu féltékeny arra, milyen jó a viszonyunk apuval.
Annak ellenére, hogy apu kicsi koromban nem volt az az állandóan a kislányán lógó típus, ahogy iskolába kezdtem járni, már csak ő foglalkozott velem. Kikérdezte a leckét, folyamatosan figyelemmel kísérte az iskolai ügyeket, ő járt a szülői értekezletekre, és a kosárlabdaedzésekre is rendszeresen ő vitt el. Mivel ilyen aktívan részt vett az életemben, kialakult bennem a kép: az a legfontosabb, hogy neki megfeleljek. Apu mindig mindenben maximalista volt. Ha valamit elértem az iskolában, megdicsért, majd hozzátette: De még egy nyelvvizsgát is le kellene tenned! És mindig volt valami, amit még el kellett érnem, meg kellett csinálnom, el kellett intéznem. De én ezt sohasem éreztem piszkálásnak, egyszerűen természetesnek vettem, hogy nekem ezeket a dolgokat meg kell csinálnom. Elfogadtam, hogy amit apu mond, az úgy van rendjén. Még a párválasztásban is hatott rám a személyisége. Noha nem kérdeztem a véleményét, és csak finoman célzott rá, ki illik hozzám, és ki nem, valahogy mindig az ő elképzelései szerint alakítottam a párkapcsolataimat. Férjemnek is olyan embert választottam, akinek ugyanaz a végzettsége, mint apunak
Anyu halála miatt apu egyedül maradt, és azóta még szorosabb
a kötelék közöttünk. Félszavakból is megértjük egymást, és mivel egyke vagyok, én lettem a legfontosabb ember az életében. No meg az unokái, akikért él-hal. Érdekes, hogy bár a férjem szüleiben is százszázalékosan megbízom, azért ha apu van a gyerekekkel, sokkal nyugodtabb vagyok.
Ha a többiek történeteire is kíváncsi, a cikk folytatását a Nők Lapja Évszakok áprilisi számában találja.
