Április bolondja

Barátnőm panaszkodott, hogy becsapták a kertészetben. Piros virágú hibiszkuszt vásárolt, és néhány hónappal később derült ki, hogy a szirmok rózsaszínűek! És hol tartottad a növényt? – kérdeztem. – A vendégszobában az ablak előtt, ahogyan tanácsoltad, mert ott télen csak ritkán fűtünk, és mondtad, hogy kell neki a nyugalom – csak úgy áradt belőle a szemrehányás, immár irányomba is. – Aha! És minden reggel felhúztátok a redőnyt? Kapott elég fényt? – csaptam le a magas labdát. – Hááát – hangzott a tétova válasz.

Mindezt azért meséltem el, mert sok szobanövényünk nem az április bolondját járatja velünk, hanem a körülmények foglya. Nagy melegben, kevés fény mellett jóval nagyobb, de vékony lemezű leveleket fejleszt. A virágok méretében és színében is jókora eltérés lehet – és ezért nem a növény a hibás.





Egy kis kémia

Sok függ a föld kémiai összetételétől is. Erre jó példa a kék hortenzia. Eredetileg ilyen színben nem létezett, hanem úgy hozták létre, hogy a rózsaszínű és piros fajták talajába egy növényi festékanyagot, antociánt adagoltak. Nem kell ahhoz vegyésznek lenni, hogy mi magunk is észrevegyük, hogy a hortenzia, a gardénia vagy a citromfa valamilyen kémiai elem hiányában szenved. Amint észrevesszük, hogy a levelek fakulnak, a levélerek erősen elütnek a lemeztől, mészklorózisra gyanakodhatunk. Ez általában a savanyú talajt igénylő növényeknél fordul elő. Oka a helytelen öntözés és a meszes talaj. Cseréljük ki a földet sok tőzeget tartalmazó keverékkel, és öntözzünk lágy vízzel. A legjobb az esővíz, ennek híján forraljuk fel a csapvizet, és miután kihűlt, locsolhatunk. És persze nem árt, ha időnként vasgálicot is juttatunk a talajba. Egy liter vízbe keverjünk öt dekát belőle.

Csúfondáros kertlakók

Nem a gyomokra gondolok, bár néha ők is becsaptak: nem ismertem fel, nem mertem kihúzni, és csak akkor nyúltam kapához, amikor már mindent beborítottak. Azokról a magokról van szó, amelyeket egyszer valamikor elszórtam az ágyásba, és fülük botját sem mozgatták, nemhogy növekedtek, virágoztak volna. Az idők folyamán a címkéről (ha egyáltalán volt), lemosódott a felirat, és közben teltek az évek. Egyszer csak gyanús szabályossággal megjelent egy sornyi zöld sziklevél. Ebből persze az ember még nem tudja, kikkel is áll szemben. Amikor már a zsenge száron a rendes levelek is láthatóvá váltak, kezdett derengeni: tényleg, ide néhány éve nefelejcset vetettem!





Máskor pedig észrevettem, hogy a pázsit között díszeleg az a tőzike, amit én garantáltan máshová ültettem! Vándorló növénnyel állok szemben? Valójában az történt, hogy volt egy mélyedés a gyepen, amit kitöltöttem az ágyásból kiszedett lapátnyi földdel, amelyben a tőzike hagymája szunnyadt. Máskor megesett, hogy cserépbe vetett, agyondédelgetett ritkaság magja tréfált meg. Hiába gőzöltem át a földet vetés előtt (ez fontos művelet, elpusztítja a láthatatlan kártevőket!), hiába tettem melegtalpra, meg se rezzent. Vagy fél év után kiöntöttem a cserépből a földet a kertbe. Eltalálták: a növény pimasz természetességgel elkezdett hajtani. Tanulság több is van. Mindig jelöljük meg, hogy mit, hová ültetünk. Szerepeljen rajta dátum is, mert ebből sok mindent leszűrhetünk. Azt is írjuk rá a címkére vagy jelölőtáblára, hogy hány magot vetettünk? Így jövőre már tudjuk a csírázási arányt, és ennek ismeretében vásárolhatjuk meg a magokat.

A teljes cikk a Nők Lapja április 6-án megjelenő, 14. számában olvasható.