Félelem az egyedülléttől, a szülőktől való (térbeni) eltávolodástól, az új élet kezdetétől. Az első időszak rendszerint nem maga a kéjmámor: meg kell szokni az új lakás idegen zajait, azt, hogy nem szuszog senki a szomszéd szobában, és ekkor döbben rá az ember: mostantól maga felelős az életéért.
Régebben meglehetősen ritka jelenségnek számított, ha egy lány harminchoz közeledve még a szüleivel, a gyerekszobájában lakott. Ma már ezen egyre kevesebben csodálkoznak. Ahogyan a házasságkötés, a gyermekszülés időszaka is kezd későbbre tolódni, úgy élvezik a fiatalok egyre tovább a szülői ház kényelmét.
 |
Az én korosztályomnak sokkal könnyebben ment az elszakadás a szülőktől, hiszen szabályozottabban éltünk, meghatározott volt az utunk, és ez több biztonságot adott próbál magyarázatot adni a jelenségre pszichiáter szakértőnk, dr. Somogyi Andrea. Például: ahol én születtem, ott nem volt felsőoktatási intézmény, ezért mind a szüleimnek, mind nekem egyértelmű volt, hogy másik városban fogok élni, mint kollégista. Ma már nagyobb a szabadság, számos egyetemet lehet levelező szakon is elvégezni, ezért nem feltétlenül igényel elszakadást a szülőktől, ha valaki egyetemista lesz. Régebben jobban lehetett előre látni az utunkat. Ma szerencsére sokkal nagyobb a választási lehetőség, ám hiányoznak azok az iránymutatók, amelyek segítenének a fiataloknak eldönteni, milyen úton induljanak tovább, így sokszor tovább maradnak otthon, gyermeki szerepben.
Felelősségvállalás: vegyél egy virágot!
Az egész világon tendencia, hogy a fiatalok felnőttéletének kezdete későbbre tolódik. Régebben a kamaszkori válság része volt a szülőktől való leválás okozta krízishelyzet, ma már a lélekgyógyászok külön válsághelyzetként kezelik a fiatal felnőttkori krízisállapotot, amely az önálló élet kezdetén jelentkezhet, gyakran a húszas évek végén vagy a harmincas évek elején.
A fiatalok gyakran azért választják, hogy otthon maradnak a szülői házban (még ha ezt anyagi okokkal magyarázzák is), mert félnek a felnőtté válástól, a felelősségvállalástól mondja a pszichiáter.
Egyik ismerősöm, Zita még harmincévesen is a szüleivel élt, bár anyjáék és a barátai többször javasolták már neki, hogy igyekezzen önálló életet kezdeni. Végül szülői segítséggel vett egy lakást, és kezdte élvezni az önálló életet.
Egyik nap iszonyú füstre mentem be a hálószobába meséli. Kiderült, hogy elfelejtettem kihúzni a vasalót. Szerencsém volt, nem égett el semmi, de ez az eset rádöbbentett, hogy nincs itt anyu, aki, ha elfelejtem, kihúzza a vasalót, elzárja a gázt. Akkor kezdtem érezni, hogy ez már a magam élete, ahol én felelek mindenért. Érdekes, attól a naptól kezdve a csekkeket is határidőre befizetem, pedig korábban voltak csúszásaim. Ma már nem fordulhat elő, hogy a villanyszámlára félretett pénzből inkább veszek egy szép cipőt.
Van egy olyan ismerősöm is, aki évek óta saját lakásban lakik, ám az édesanyja feljár hozzá takarítani, virágot locsolni, mosogatni, mosni.
Ha nekik ez így jó, akkor nincs benne kivetnivaló, de így egyre tolódik a felnőttszerep felvállalása mondja szakértőnk. Azonban vannak olyan technikák, amelyekkel meg lehet tanulni a felelősségvállalást. Azt szoktuk javasolni: először vegyél egy virágot! Nem állattal kezdünk, hanem virággal méghozzá igénytelennel. Aztán, ha ez életben marad, jöhet az igényesebb virág, s később az állat is. Egyébként nem mindenki örül annak, ha a szülei a tudtán kívül bejárkálnak a lakásába. Ha a szülő elfogadja, hogy a gyermeke felnőtt, akkor tiszteletben tartja a magánszféráját, és nem megy hozzá bejelentés nélkül és ez azért fordítva is igaz. Ha valakit zavar, hogy az édesanyja rendszeresen elmegy hozzá rendet rakni, akkor érdemes ezt finoman, de határozottan megmondani neki, valahogy így: Nagyon szeretlek, tudom, hogy segíteni akarsz, de szeretnék magam takarítani!
A teljes cikk a Nők Lapja április 20-án megjelenő, 16. számában olvasható.
