Mekong-delta blues

Egy-egy örvény megdobja az alacsony peremű, meghatározhatatlan korú facsónakot, de hajósát nem zökkenti ki a ritmusból. Január vége van, huszonhét fok meleg, éjjel fél tizenkettő, és Mai egy fiúról énekel, aki útra indult a Mekong-deltából, és sosem tért vissza, pedig megígérte egy lánynak.

Hogy mondják vietnamiul?
Tizenegykor még nyelvleckét vettünk egymástól, de amilyen komplikált egy magyarnak a vietnami nyelv, épp olyan bonyolult egy vietnaminak a magyar – nem is jutottunk semmire. Hajó, mutattam egy part mentén ringatózó alkotmányra, ezt Mai megpróbálta elismételni, aztán mondott egy rövid szót, utánozhatatlan hangsúllyal – márpedig a vietnami nyelvben a hangsúly nagyon sokat számít. Evező, mondtam, víz, Hold, híd, étterem, felhő, kikötő, azután: szalmakalap, láb, kéz, térd, szem, orr száj. És sorra meg is érintettem mindegyiket óvatosan, éppencsak, mert ekkor már Mai lábánál ültem, a farban, ahol állva, két hosszú evezőbe kapaszkodva hajtotta a csónakot. Kéz, mondtam azután, és ő elengedve az evezőket megmutatta reszelős, kérges tenyerét. Csók, mondtam még, de itt meg is álltunk, mert Mai családos asszony, három gyermeke aludt nem messze az egyik csatorna partján egy kis faházikóban, a férje felügyelete mellett. Mai tehát nyelvlecke helyett inkább énekelt, és az idő állni látszék, bár a hajó halad. Mire kikötünk, kihaltak Cantho hajnaltól késő estig zsúfolt utcái, csak egy riksás teker utánam, hogy elvinne a szállodáig, de nincs szerencséje, mert éppen az előtt állunk.





Úszó piac, mosoly, Saigon

A reggel ismét hajón talál: az úszó piacra igyekszem. A világ egyik legnagyobb deltavidékének tizennyolcmilliós népe a vízből és részben a vízen él, sokan a hajóikon laknak, amelyek egyben üzletül és raktárul is szolgálnak. Az úszó piacokon a nagy bárkák a nagykereskedők standjai: bambuszrúdra tűzött dinnyék, kókuszok és egyebek hirdetik, hogy ki mit árul. Hajnaltól délig megállás nélkül érkeznek a kiskereskedők, a piaci kofák, az éttermek és a kifőzdék hajói, hogy bevásároljanak, az üzlet a vízen köttetik, és a hullámzástól mit sem zavartatva, a víz fölött folyik a rakodás is, akrobatikus ügyességgel, egymást lökdöső, tolongó, egérútnyi átjárást kereső hajók között. A nekihevült kereskedőket és a kíváncsi turistákat élelmes mozgóbüfések kínálják jéghideg üdítővel és sörrel, persze csónakból. Bal kezükkel a másik hajóba kapaszkodnak, a jobbal kiszolgálnak, a mosoly egy pillanatra sem tűnik arcukról.






Egy nagy mosoly
Persze itt mindenki mosolyog, egész Délkelet-Ázsia mosolyog, csak a hongkongiak nem, mert ők már gazdagok és individualisták, üres tekintettel jönnek-mennek, és a mobiltelefon le nem esik a fülükről egész nap. Ott egy mosolyt kicsikarni valakiből komoly teljesítmény, itt meg, Vietnamban árad magától, mint a Mekong, amelynek éltető vize az ország éléskamrájává teszi a deltavidéket, ahol megterem a nyolcvanmilliós ország teljes rizsszükséglete, sőt, még exportra is jut belőle. A hetvenes években bezzeg még nem így volt: a kommunisták kollektivizáltak, aminek az lett az eredménye, hogy a közeli Saigonban (mai nevén Ho Si Minh-város) rizshiány volt. Akik leutaztak a parasztokhoz, és direktben vásároltak tőlük, azoktól a rendőrök többnyire elkobozták az árut, nehogy kereskedni kezdjenek vele.





Azóta nagyot fordult a politikai gondolkodásmód, és felpörgött a gazdaság kereke is. A párt kínai mintára, lépésről lépésre liberalizálja a gazdasági életet meghatározó törvényeket, megérkeztek a multinacionális befektetők, gombamód szaporodnak a kereskedelmi, kézművesipari és turisztikai kisvállalkozások, a magánpanziók és a szállodák. Egész Vietnam nyüzsög, termel, elad és vesz, és közben rendületlenül mosolyog. Ezt a szokást könnyű átvenni. Miután hazatértem, mosolyogtam és odabólintottam mindenkinek, aki rám nézett – de aztán a meglepett tekinteteket látva, gyorsan visszasavanyodtam a magyar standardhez, amely meglepően közel áll a hongkongihoz.







A teljes cikk a 18. heti, május 4-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.