Két nap Budapesten, külföldi turistaként

Milyen szájízzel távozik egy turista, aki Budapesten tölt egy-két napot? Hogy a választ megkapjuk, két riporterünk álruhát öltött: fogták a bőröndjüket, felfrissítették nyelvtudásukat, és „eljöttek” Budapestre, két napra.

Taxiskálvária

John Kasinsky vagyok, „Amerikából jöttem”. Ő pedig a jegyesem, Alina, Macedóniából. Most érkeztünk Ferihegyre.

A reptéri váróban egyenesen az információs pulthoz megyünk, be szeretnénk jutni a városba. A kisasszony két lehetőséget ajánl: vagy a reptéri minibusz-szolgálatot vesszük igénybe (2300 forint/fő), vagy taxit (6-8000 forint). De mi úgy olvastuk valahol, létezik egy harmadik megoldás: fix tarifák, amelyért az itteni taxistársaságok bevisznek minket a városba.

Valóban, bólint kissé ingerülten a hölgy, majd leírja nekünk a City Taxi telefonszámát. Megkérjük, hívjon nekünk egyet, de azt mondja, nem tud telefonálni, csak házon belülre. Kedvesen mosolyog, és rámutat a falon függő telefonkészülékekre. Odamegyünk a telefonszámmal felszerelkezve, de a többnyelvű kiírás csak nemzetközi hívásról magyaráz. Végül választunk egy másik pultot, ahol az ott ülő lánytól kérünk segítséget taxiügyben. És igen! Tárcsázik. („Egy ötösért elviszem őket” – mondja a mellette ülő fiatal srác. „Ugyan, hagyd már…” – válaszol lelkiismeretes segítőnk).

Miközben az autót várjuk, ajánlatot kapunk a helyi taxistársaságtól is. Az „Airport Taxi” egyenruhában feszítő fiatalember győzköd minket, hogy az ő társaságuk ugyanannyiba kerül, mint a City Taxi. (valóban, mind a kettő 5200 forintos fix tarifával dolgozik). Mi mégis kitartunk a hívott kocsi mellett, ezért a kelleténél kicsit ingerültebben nyomja a kezünkbe a társaság telefonszámát és egy héber nyelvű éttermi katalógust. Utóbbit nem tudjuk mire vélni, sajnos, nem tudunk héberül… (Telefonon közben „magyarként” is megérdeklődjük, mennyi az út a belvárosba: 3750 forint).

A taxis kis késéssel, de megérkezik, sajnos, nem beszél angolul. A megbeszélt fix tarifa ellenére benyomja a taxiórát… Mire megérkezünk a szállodához, már 4130 forintot mutat. Boldogan vesszük tudomásul, hogy az úriember “spórolt” nekünk ezer forintot.

Jegyet veszünk

A háromnapos turistabérletet a szállodánk melletti aluljáróban próbáljuk megszerezni. Szomorú látni, hogy a szálloda közvetlen szomszédságában hajléktalanok múlatják az időt. Az emberek azonban kedvesek, azonnal megmutatják, hol kell bérletet vennünk. Bár a hölgy nem beszél angolul, csak németül néhány szót, kézzel-lábbal elmagyarázzuk, mit is szeretnénk. Még szerencse, hogy angolul is ki vannak plakátolva a helyi tarifák, így tudjuk, milyen jegyek közül választhatunk. Igaz, időigényes végigböngészni mindent, de nem lehetetlen.







Where is touristinformation?

A belvárosba érve meg akarjuk keresni az első Tourinform irodát, hogy válogathassunk a jobbnál jobb ajánlatok közül. Az első három ember nem tud nekünk segíteni, ketten közülük nem beszélnek angolul, a harmadik pedig nem tudja, hol az iroda. Ekkor meglátunk két rendőrt, akik nehezen, de útbaigazítanának („Pityu, a száz most hogy van? Tázend vagy hándred?” „Hándred.” „Kösz. Szóval. Hándred méter, aztán… izé… left. Érti?”) Értjük. Elindulunk, de valahogy nem találjuk a hőn áhított irodát. Ekkor egy fiatal, kendőbe bugyolált lány szólít meg minket. Először azt hisszük, ez a magyar népviselet, de aztán elmagyarázza, hogy Krisna-hívő: pénzt gyűjt az itteni hajléktalanok etetésére. Editnek hívják, és amellett, hogy jól beszél angolul, el is magyarázza, merre van a Tourinform iroda: ahonnan jöttünk… „You shouldn’t ask the policemen in Hungary…” (Ne hallgassanak a rendőrökre itt Magyarországon!) tanácsolja, majd magunkra hagy minket.

Az ötperces úton még hárman szólítanak le: egy koldus, Edit egyik kolléganője, és egy férfi, aki folyamatosan magyarul motyog valamit. („Végkiárusítás, Tényleg o’csó!”)

A teljes cikk a 27. heti, július 6-án megjelenő Nők Lapjában olvasható.