Verebes Linda, a szerethetõ

Most sem jön elő belőle a Budapesti Kamaraszínház „színésznője”, a díva.

– Meglehetősen nehéz volt rólad bármilyen újságcikket találnom, mielőtt eljöttem volna. Vajon miért?

– Mert nem vagyok annyira ismert. Másrészt: nem igazán adok interjúkat, vagy előre meghatározom, miről beszélek. Teljesen tisztában vagyok vele, hogy az emberek és az újságírók arra kíváncsiak, hogy kinek a lánya és kinek a menyasszonya vagyok. (Verebes István, Pindroch Csaba – a szerk.) Volt egy időszak, amikor ebbe belefutottam az interjúk során. Akkor sem lelkesedtem érte, mert nem az a típusú ember vagyok, hogy mások fényében tündököljek. De azt gondolom, lezártam a témát, hogy nekem kik is a családtagjaim. Még elég fiatal vagyok és elég keveset tettem le az asztalra ahhoz, hogy azt mondhassam, egy szinten vagyok velük.

Verebes Linda

– Teher ez számodra?

– Már gyerekkorom óta. És nem is nagyon tudok vele mit kezdeni. Mindenki azt mondja, túllihegem a dolgot. De kétféle ember van. Aki büszke rá, kihasználja, és nem szalaszt el alkalmat, hogy el ne mondja, mert akkor esetleg jobb párizsit kap a hentestől. Én meg az a típus vagyok, aki inkább nem. Megmakacsolom magam. Elég sok támadás ért, hogy figyeljem, ki miért kedves velem. Ezen nem nagyon lehet eligazodni, pláne a szakmában.

– Ezt tudhattad akkor is, amikor a pályára léptél.

– Nem igazán tudtam. Annyira nem vagyok színészgyerek! Nem jártam próbákra, sőt, színházba sem. Premierekre néha elmentem a kis lakkcipőmben, de fogalmam sem volt a színházról. Ez akkor derült ki, amikor a harmadik felvételi rostáig jutottam a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, és egy hétig bent voltunk. Ott mindenki tudta, hogyan működik ez az egész, hogyan kell próbálni, én meg álltam, és néztem őket.

– De akkor mégis: miért lettél színész?

– Nem tudom megmondani, hol és mikor jött el az a pont, amikor engem is elkapott a színház varázsa. Nem vagyok színésznő-típus sem: a mai napig, ha valakivel leülök beszélgetni, és megkérdezem, milyen foglalkozást társítana hozzám, mindent hallok, csak azt nem, hogy színésznő.

– Talán azért, mert meglepően normális vagy.

– Alapvetően hiányzik belőlem a magamutogatás. Gátlásos vagyok, társaságban nehezen nyílok meg… Iskolában is ilyen voltam. Nem produkáltam magam, nem játszottam az eszem.

– Mi volt a „B-terv”, ha nem színész?

– Talán: jogász. Ez elég furán hatott. Négy évet lehúztam egy jó nevű reálgimnáziumban. Könyörögtek a tanáraim, hogy adjam be még valahová a jelentkezési lapomat, de azt hiszem, nem adtam be sehová. Háromszor voltam harmadrostás, és egyszer sem vettek fel. Utána volt, aki odajött hozzám, és azt mondta, ne próbáljam meg többet, mert úgysem rajtam múlik, hogy nem vesznek fel. Ha meg felvesznek, akkor meg azt mondták volna: persze, a papám miatt.

– Hogy bírod a kudarcot?

– Erősen. Jobban kezelem, mint a sikert.

A teljes cikk a 32. heti, augusztus 10-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.