Négyesben, férjurammal és két fiunkkal

… a kőművesek a vakolókanalat, az autók lassítanak, a gyalogosok megállnak, és valamennyiük sóvár, mohó tekintetének fókuszában a fekete hajú díva kiszáll kocsijából, puha, határozott léptekkel átvonul az utcán, be az élelmiszerüzletbe, ott vásárol néhány flakon mosogatószert, 15 deka párizsit, 1 doboz paradicsompürét, 4 darab túró rudit, a végén egy sikkes mozdulattal még a kosarába helyez 1 guriga – pardon – toalettpapírt, majd fizetés után ugyanolyan méltósággal, és ugyanolyan figyelemtől kísérve távozik, s miközben a férfiúi érdeklődés mindenünnen a tetőfokára hág, ő kecses kezeivel bepakolja a kocsiba a vásároltakat.

A hatvanas évek valamely olasz filmvígjátékban érzem magamat Virna Lisivel, azzal az alapvető különbséggel, hogy én – mily nagy kár, Istenem! – nem vagyok egy Marcello Mastroianni! Hiába, a dolgok nem tökéletesek, Gregor Bernadett viszont változatlanul gyönyörű. Sőt, vonzóbb, mint valaha. Egy éve nem láttam, és azóta a szép, de mindig kapkodó, bizonytalan, hebrencs kislányból méltóságteljes, büszke, szépségét, erotikus vonzerejét vállaló asszony lett. A körülötte dúló viharok, magánéletébe ható botrányok, úgy tűnik, megérlelték, zárkózottabbá, keményebbé, vagyis igazán nővé tették. Régebben, amikor pezsgett az élet körülötte, amikor a sajtó első számú sztárjának számított, szinte le se jött a képernyőről, bármikor hívható volt. Szinte azonnal kapta fel a telefont, mint aki vár valamit: egy hívást, embert, szót, kapaszkodót, lehetőséget. Most napokig hívom, amíg elérem.





– Bocsánat, csak sok dolgom volt idehaza – mondja tárgyilagosan, mégis kedvesen. – Család, költözködés, a vakáció utolsó napjai a gyerekkel, tegnap még fel is léptem, jövő héten forgatni kezdek…

– Jó, jó, Berni – vágok közbe zavartan –, csak szeretnénk egy címlapot veled… Az még beleférne..?

– Ó, az természetesen! – mondja kedvesen, mégis tárgyilagosan.

Így libben aztán be másnap reggel a megbeszélt bútorüzletbe, néhány tucatnyi férfiszempár kíséretében. Arcán enyhe smink, haja gondosan kifésülve, ám szolid csalódottsággal tudomásul kell vennie, hogy ez nem elég a képhez: száját kicsit pirosítani, haját kicsit hullámosítani kell. „Még mindig jobb, mint fordítva” – jegyzi meg, és már ül is le megadóan az odakészített székre.

– Mostanáig pakoltam – magyarázza –, attól vagyok ilyen fáradt. Holnap lesz a hurcolkodás.





– Pedig a hurcolkodásban tényleg lehet némi tapasztalatod… Már megbocsáss…

– De ez most más! Eddig mindig az volt, hogy egy kapcsolat végén szedtem a sátorfámat, és mentem tovább. Eddig mindig valahonnan mentem, most viszont valahová. Igaz, nem villába, nem palotába, hanem egy egyszerű bérelt lakásba, de remélhetően ez már otthont jelenthet négyünknek.

– Nevezetesen…

– Férjuramnak a fiával, és csekélységemnek a fiammal.

– Nem is tudtam, hogy össze vagytok házasodva…

– Titkos esküvő volt, hatalmas viharban! Kell ennél gyönyörűbb és romantikusabb?





– Nem is az esküvőből szokott lenni a probléma! Azok többnyire gyönyörűek. De ki vigye le a szemetet az első este? És miért kell másnap reggel a papucsot keresni, amikor a másik még aludna? Valamint, miért nincs a vécédeszka lehajtva?

– Én eddig tényleg sorozatban elkövettem ezeket a hibákat, hogy a tökéleteset és az ideálist kerestem minden kapcsolatban, és amikor az első gondok adódtak, megrettentem, és gyorsan elfutottam. Aztán egyszer olvastam, hogy Failoni Donatella azt mondta: a házasság értékét az mutatja, hogy mekkora erőfeszítéseket teszünk annak érdekében, hogy közös gondjainkat megoldjuk?! Ez nagyon elgondolkodtatott, és rájöttem, hogy alapvető igazságra tapintott rá. Ez az első olyan kapcsolatom, amikor tudatosan figyelek arra, hogy mindkettőnk számára megfelelően alakítsuk az életünket, amikor nem sértődök meg, ha probléma adódik, hanem arra gondolok, miként kéne megoldanunk.

A teljes cikk a 35. heti, augusztus 31-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.