A macinak is mennie kell

Július végétől viszont a főváros VII. kerületének például néhány önkormányzati bérházában rendőri kísérettel megjelent a végrehajtó.

Olyan van, hogy késik a vonat. Olyan nincs, hogy előbb indul el. Így gondolnánk valahogy a végrehajtóról is – ha egyszer értesítést küld, hogy délután négyre ürítsék ki a lakást, akkor nem fog fél kettőkor megjelenni. A Péterfy Sándor utcai „önkényesek” is így gondolták, tévedtek. Így eshetett meg, hogy miközben a visszafoglalt lakásra az önkormányzat emberei a rácsot szerelték, a V. család elárvult holmiját – a paplanokat, a gyerekek gördeszkáit, a macikat, a kenyértartó dobozt, a hűtőt, a félig megevett pástétommal és a fagyasztott hússal – az udvaron kapta a szemerkélő eső. Szerencsére beérte néhány cseppel, megszánta a kilakoltatottakat. V. Gusztáv néhány hónapja külföldön keresi a család kenyerét, és próbálja intézni – ahogy mondja – a menekültstátust. Próbálkozott már Kanadában is korábban, mert idehaza kilátástalannak látja, hogy a családjának valaha is otthont tudjon teremteni. Most csak azért repült haza néhány napra, hogy pénzt hozzon, és hogy segítsen az asszonynak a költözésben. Az utolsó pillanatban sikerült a család számára átmeneti elhelyezést találni.

Lassan tíz éve abban a hiszemben kerültek a Péterfy Sándor utcai düledező, földszintes udvari szükséglakásba, hogy találtak egy olcsó albérletet hosszú távra. Ki is fizették az első félévi bérleti díjat, majd a „bérbeadó” – B. Zoltán – többé nem jelentkezett pénzért. Jelentkezett viszont az önkormányzat, azzal, hogy ellenük, mint jogcím nélküli lakásfoglalók ellen, pert indít. Az eljárás évekig húzódott, majd augusztus 9-én a végrehajtó megjelenésével ért véget.





“Mintha ruhát cseréltünk volna”

A ház másik kilakoltatottja, a negyvenkilenc éves Ebneth Zsuzsa is B. Zoltán áldozata – a férfi menedékképpen, átmeneti időre ajánlotta föl nagy előzékenyen a sötét, lerobbant, udvari odút, Zsuzsa lakásáért csereképpen. Zsuzsa nevelőotthonban nőtt fel. Az otthon igazgatója segített annak idején abban, hogy az önkormányzat kiutaljon számára egy kis bérlakást – ugyanabban a házban, két emelettel följebb, mint ahonnan most mennie kellett. Zsuzsa fölújíttatta a lakást, és élt volna benne boldogan, ha nincs a két öregasszony. Jobbról az egyik, balról a másik, mint két cerberus. Egy napon, még a kezdetekkor, az egyikük, Erzsi néni, hozott egy tányér húslevest. Attól kezdve Zsuzsának nem volt magánélete. Vásárolhatott nekik, bejárásuk volt a lakásába, hallgathatta, mint panaszkodnak egymásra, és rá, a macskák miatt. Ha takarított, az volt a baj, hogy miért most, ha nem, akkor az, miért olyan büdös a hátsó lépcső. A cicákat, szegényeket, az ajtaja előtt találta, egy cédulával: „Zsuzsa, viseld gondjukat!” Csak nem hagyhatta ott őket! Bundás, a kutya is szépen megszokta az új lakótársakat.

Az öregasszonyoktól nem volt menekvés. Mígnem egy novemberi napon – ahogy Zsuzsa fogalmaz – „verekedésbe torkollott az egész.” Aznap kétheti betegállományból visszatérve kirúgták a szállodából, ahol szobalányként dolgozott. Az összeomlás határán Zsuzsa lerohant az udvari lakóhoz, aki már régóta szerette volna megszerezni Zsuzsa lakását, és azt kiabálta: „Vesó, segítsetek, mert leugrok!” „Vesó” (ez B. Zoltán beceneve) segített is: átadta a maga lakását, és élettársával betelepedett Zsuzsáéba, aki csak a kutyát és a cicákat vitte magával.





– Vesó annyit mondott: „ez egy jogcím nélküli lakás, gyere ide, amíg megnyugszol, mi pedig megpuhítjuk az öregasszonyokat, aztán keresünk egy szoba-konyhát neked.” Csak arra tudtam gondolni akkor: de jó, hogy megmenekültem a két öregasszonytól. Azt hittem, ezzel megváltottam a lelki békémet. Éjszakánként havat lapátolni jártam, nappal munkát kerestem. Olyan volt a „lakáscsere”, mint amikor az oviban ruhát cserélnek a gyerekek: majd visszaadom, ha megunom, gondoltam. Csakhogy amikor hónapokkal később rákérdeztem, mi lesz, Vesó azt felelte: „te rinyáltál, most hallgass! Mi csak jót tettünk veled. Föladtam hirdetést, majd lesz pénzed vagy lakásod.” Szerzett is egy vevőt, és egy este közölte, menjek velük, alá kell írnunk a papírokat. Elvitt egy ügyvédnőhöz, és elém toltak egy papírt, amelyben az állt: kilencszáznegyvenezer forintért lemondok az önkormányzati bérleményemről.

Nem kérdeztem semmit, aláírtam. Fogalmam sincs, mi lett azzal a pénzzel, én nem is láttam. Arra emlékszem, hogy az ügyvédnő nagyon mérges volt Vesóra valamiért: ez volt az utolsó, amit elintéztem neked, kiabálta. Amúgy van a házban még egy család, amelytől Vesó ugyanígy csalta el a lakást, nagyon nehezen sikerült visszakapniuk. Nem sokkal ezután Vesóék elmentek külföldre, vagy két évig kint voltak. Látom én a saját bűnömet is ebben a történetben, de most már nem tudok kimászni az iszapból, amelybe kerültem.

Önkényesen elfoglalta a saját lakását

Zsuzsa éjszakánként gyógyfürdőt takarít, minimálbérért dolgozik. A saját lakása visszaszerzéséért pert indított. Meg is nyerte, de csak azzal a feltétellel költözhet vissza, ha kifizeti az alperesnek, vagyis az orránál fogva vezetett „vevőnek” a kilencszáznegyvenezer forintot (és az azóta keletkezett terheket, összesen mintegy kétmillió forintot). Ez az ítélet már megszületett, amikor kiderült, hogy nagyon kedvezményesen megveheti a lakást az önkormányzattól, amennyiben nincs közüzemi tartozása. Csakhogy az alperesnek – aki egyébként jó ideje nem használja Zsuzsa lakását – sok tartozása halmozódott fel. Mire azt Zsuzsa kifizette, nem maradt pénze a vételárra, és a helyzete teljesen ellehetetlenült: hitelt minimálbérre és önkormányzati tulajdonú lakásra nem adnak, a lakásába nem költözhet be, csak ha fizet, a „vevővel” viszont nem képesek szót érteni egymással. Mindezek tetejébe jött a végrehajtó…
Zsuzsa nem várta meg: ha már lúd, legyen kövér, aki önkényes, az is marad – leverte a saját lakása zárját, és fölhurcolkodott.

– Azt mondta az alperes, ha meg merem tenni, rám gyújtja az ajtót. De mi mást tehetnék?

A teljes cikk a 36. heti, szeptember 7-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.