„Édöseim, még itt vagyok…”

Törzshelyén találkozunk, a Piroskában, annak is az utcai teraszán. Aki elhalad a járdán, beköszön. Egy diáklány autogramot kér, a Pami című kötetébe, amely két kiadásban, ötvenezer példányban fogyott el. Népszerűsége nem szorul százalékos méricskélésre. Mérhetetlen. Azóta tart, mióta szinte elnézést kérő mosollyal megjelent a képernyőn. Csaknem félévszázada.

– Hol is kezdjük, Imre? Talán a szegedi találkozásunknál. Akkor avatták fel a tévé első vidéki stúdióját.

– Tudja, hogy nekem Szeged a szívem csücske? És hát Vásárhely, a szülővárosom. Szegeden kezdtem el zongorázni tanulni. Nem olyan régen konferáltam a Szabadtéri Játékokon, valami nagy koncerten. Azzal kezdtem – szögediesen –, hogy „Édöseim, már mögint itt vagytok, ne haragudjatok, de majd mögyek haza mindjárt.” Akkora nevetés volt…

Figyelmét hirtelen eltereli egy szöszke apróság. „Szia. Adj pacsit” – mondja a gyereknek, aki visszasziáz, és belecsap a bácsi tenyerébe. Ahányszor gyerek tipeg vagy szalad el mellettünk, átszellemül. Beszél, gügyög hozzájuk, bámul utánuk hosszan, vágyódva.





– Imruska! Dologra. A végén még nekem kell kitalálnom, hogy mit írjak Magáról.

– Jaj – vidámodik meg –, tudja, hányan tették ezt? Elment egy stáb valakihez azzal, hogy meséljen Antal Imréről. Mesélt. Mindenféle szépet és jót. Csak néztem a tévében, és csodálkoztam; hogyan kerülök egy történetbe, amikor ott sem voltam.

– A népszerűség átka. Sajnos, én kimaradtam abból, hogy ott legyek az egyik kedvenc kabarétréfája felvételénél. Annál, amelyikben Pécsi Ildikóval adták elő A néma leventét. Azóta is töröm a fejem, hogyan bírta ölbe kapni, az akkor már „pehelysúlyú” partnernőjét?

– Állandóan elröhögtük magunkat. Elárulom, nem Ildikót kaptam ölbe, csak a lábát. Ezt is megbeszéltük. Tíz évvel korábban vígan felkaptam volna. Micsoda csaj volt! Hű, te jó Isten!

– Mesélték azt is a tévében, hogy „bombabiztos” autója volt. Ez valami vicc?

– Nem. Tényleg volt egy autóm. Volga. Törhetetlen volt. Egyszer belém jött valaki hátulról, és irgalmatlanul összetörte a saját kocsiját. Az enyémnek semmi baja nem esett, mentem tovább. Mondtam is, hogy ebben még egy bomba sem tudna kárt tenni – tiszta szovjet acélból készült –, így ragadhatott rajta a „bombabiztos” jelző.





– A születésnapi tévéműsorban ismét láthattuk híres jelenetét az isteni Lollobrigidával. Úgy tűnt, rá is nagy hatást tett.

– Ketten voltunk Vitrayval, aki úgy tervezte, hogy majd felkérjük Lollót. Megláttuk, hogy két fejjel magasabb az olasz díva, így elmaradt az összekapaszkodás. De amikor kiderült, hogy beszélek olaszul, nagyon jó lettem nála. Tamás egyébként meghívott a hetvenedik születésnapjára.

– Azért Magát is megünnepelték rendesen.

– Meg bizony. Lent voltam egy kastélyban. Gróf Rédey Eszter kastélyában. Gyönyörű. Nemrég ismét meghívott, hogy töltsek nála néhány napot. Pedig nem is tudta, mit jelent nekem augusztus huszadika. Édesanyám, bármilyen hihetetlen, született 1908. augusztus 20-án, és elhunyt 1988. augusztus 20-án.





Mutatja a naptárát, az emlékezetes naphoz be van írva: MAMI. Csupa nagybetűvel. Elmondhatatlanul szerette az édesanyját.

– Holnap meg autó jön értem, látja, ez van beírva: bál. Ott kell konferálnom. Készen vannak a poénjaim. Azzal kezdem, hogy „kezüket csókolom, hölgyeim, jó estét kívánok, uraim, szeretném elmondani, hogy én tulajdonképpen hogyan kerültem ide. Ennek a műsornak a rendezői szerették volna, ha önök előtt megjelenik egy üde jelenség. Ez vagyok én. Ne tessék nevetni, én egy üde jelenség vagyok. Autóval jöttem, amikor kiszálltam a kocsiból, valaki végigmért, és azt mondta: ü, de randa!”

A teljes cikk a 39. heti, szeptember 28-án megjelenő Nők Lapjában olvasható.