 |
Akkor már megszólítottam. Épp egy zeneakadémiai professzor felesége üdvözölte.
Hogy van Józsikám, most már itthon marad? kérdezte. Épp szünet volt, Sárközi József bólintott.
Miért, eddig hol játszott? kérdem a nézők közül.
Megnézett, jobbra-balra billegett a lábán, gondolom, kimozgatta magát az ülésből, csak aztán válaszolt.
Két-három országot kivéve, mindenütt Európában.
És miért jött haza?
Kijött egy rendelet, hogy most már itt is engedik az utcazenélést.
Hány üvegen játszik?
Nézze, ha beszélgetni akar, nagyon szívesen beszélgetek. Megadom a telefonszámom, hívjon fel, találkozzunk valahol
Így találkoztunk. Nem volt könnyű egyeztetni, mert Sárközi József mindennap játszik, csak a hétvégén nem, meg akkor, ha fagypont alá süllyed a hőmérséklet. Nevet, ahogy magyarázza.
Akkor befagy a víz Meg én is fázom De attól még messze vagyunk.
Ülünk a Moszkva térhez közel valami rémes, zenés helyen, nagy nyugalom van benne, nem siet, várja, hogy kérdezzek.
Azóta megszámoltam, huszonnyolc üvegen játszik
Pontosan. Ehhez a repertoárhoz ennyi kell.
Hogy jutott eszébe befőttesüvegeken muzsikálni?
Egyik pillanatról a másikra. Tizenhárom éve végeztem a Zeneakadémia ütős tanszakán. Már ott kitaláltam ezt a hangszert, de profi módon csak a diplomám után kezdtem vele dolgozni. Onnantól a mai napig ez a fő megélhetési forrásom. Az utcazenélés mindig vonzott. Persze színpadon is művelem, ott körbeveszem magam ütőhangszerekkel, látványosabb a produkció, de az utcán épp az a poén, hogy ilyen natúr az egész. Kirakok huszonnyolc befőttesüveget vízzel, és játszom rajtuk.
Miket játszik?
Maga melyik blokkot hallotta?
Klasszikus örökzöldeket.
Játszom latin-amerikai zenét is, ezek meg a klasszikusok biztos nyerők. Mozart A-dúr szonátájából a Török induló, Bizet Carmenjének nyitánya, Rossinitől operanyitányok, Rimszkij-Korszakovtól a Dongó. Ilyen mutatósabb, virtuóz, ugyanakkor közismert szerzeményeket játszom. Muszáj, hogy ismert darabokat halljon a közönség. Az biztosítja a sikert. Ha ismeretlen a hangszer is, a számok is, az túl nagy lecke az utcai hallgatóságnak.
Ez a hosszú évek tapasztalata?
Ismerem az utca emberét. Tudom, mit kell játszani. Legsikeresebbek az operanyitányok. Azok jók is, jó zenék. Azért közkedveltek. Nem véletlen, hogy fönnmaradtak az utóbbi háromszáz évben.
Ritkán látni, hogy az emberek ilyen nyilvánosan örülnek valaminek. Szerették magát.
Itt is van sikerem, de legjobban talán az olaszok mutatják ki, ha valaminek örülnek. Egyrészt ismeretes a vérmérsékletük, másrészt a klasszikus zenét ők szeretik a legjobban.
Mióta van itthon?
Lassan egy éve. Nem panaszkodom, jó a közönség. A magyar, hajlamát tekintve elég nyitott nép. Volt. Ez a nyitottságra való hajlam most is érződik, különben nem tudnék olyan sikerrel játszani az utcán.
A teljes cikk a 41. heti, október 12-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.
