Régebben az mindig külön szám volt, amikor Reviczky Gábor előadás előtt feltűnt a büfében. Rögtön ő lett a központ, ő pedig élvezettel szórakoztatta a társaságot öblös baritonjával. Ő volt az ész, a mindenről tudó, a mindenről értesülő, mindenről véleményt mondó, és tette ezt olyan lenyűgözően, olyan bájjal, olyan meggyőzően, olyan iróniával, hogy rögtön mindenki köré sereglett. Most nagyon más. Csendes, visszafogott, inkább szelíden, ironikusan szemlélődő. Talán az évek? Talán a csúnya betegség? Talán valóban megtalálta a helyét, és nem érzi azt, hogy kell szerepelnie? Igen, az elragadó, remek, karakteres figurából időközben hatalmas színésszé érett. Hasonlíthatatlan, besorolhatatlan, egyedi személyiséggé, aki mindenben, amiben részt vesz, amihez önmagát, tehetségét adja, mély nyomot hagy. Amikor, anno, egy bankreklámban tűnt fel, alig vártuk a sok magvasnak szánt műsor közben, hogy mikor jön a Feri bácsi? A fáma szerint a bankelnök is, ha rossz kedve volt, ezt játszotta magának dolgozószobájában. Most egy áruház reklámjaként, kiragyogva a tucatnyi gagyi közül, szintúgy frenetikus.
Most áll csendben a sarokban, és egy napközis elégedett mosolyával szendvicset majszol. A büféskisasszony jelzi, hogy elkészült a kávé. Tejet önt bele, mellé odakészíti a barna cukrot.
Mindig negyed hét után öt perccel kell meginnom a kávét magyarázza nekem, miközben egymás után dobálja bele a cukrokat. Én nyolcnak számolom, szerinte csupán öt volt, maximum hat. Ez így van pontosan beállítva. Ha előbb iszom, akkor korábban hat, és túlpörgetetten lépek színpadra, ha később, akkor pedig cseppnyivel visszafogottabban kezdek.
Érdekes felvetés mosolyog pajkosan. El fogok majd ezen gondolkodni
Kér még egy kis üveg ásványvizet, aztán elindulunk az öltözőbe. A madárinfluenzáról beszél, a ráckevei pecázásról, egyik felmenőjéről, aki a Monarchia utolsó magyar kancellárja volt, majd kegyvesztettsége után a szárd királyság pénzügyminisztere lett. Nagyot sóhajt: bizony ebből a pénzügyi tehetségből vajmi keveset örökölt. Már-már gyanúsan nyugodtnak tűnik. Meg is jegyzem, és ő sűrűn bólogat.
Ilyen még nemigen volt velem. Máskor le kell mennie tíz-tizenöt előadásnak, hogy úgy érezzem, megvan a szerep. Hogy nem én szólok, gesztikulálok, teszek ezt-azt a színpadon, hanem ő szól, gesztikulál, tesz ezt-azt bennem, én csak követem. Most viszont az utolsó próbákon már éreztem, hogy elkészültünk, és én átadhatom magam neki, ő pontosan tudja, mit kell csinálnom.
Óriásit. Innentől lehet játszani, komédiázni, rögtönözni, különösen, ha ilyen remek partnerek vannak, mint most, akik tökéletesen társak ebben.
Ebben nincs nagy veszély is? Hogy könnyen átcsaphat fegyelmezetlenségbe? Ti jól érzitek magatokat a színpadon, remekül szórakoztok, a közönség viszont feszeng és unatkozik?
Ez egyetlen mozzanaton múlik. Hogy jól, tehetségesen csináljuk, vagy nem. Ha nem, ha csak öncélúan jópofáskodnak a színészek, az borzalom, az maga a pokol. Így nem engedhető meg a legkisebb szabadosság sem. Viszont, ha belülről fakad, ha egymást inspiráljuk, az maga a csoda. A Képzelt betegben Harkányi Bandi esetenként olyan frenetikusan rögtönöz, hogy a színpadon elröhögöm magamat
A teljes cikk a 45. heti, november 9-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.