Mihalicz Csillát a fővárosi Közlekedési Múzeum, illetve saját fia ejtette ámulatba.
Ahol a víz az úr!
Ha az ember szülő, hozzászokik a meglepetésekhez. De az még a legharcedzettebb anyát is meghökkenti, ha gyermekét “Most már elég, indulnunk kell! felkiáltásokkal kell kifelé(!) terelgetnie egy múzeumból, merthogy a srác olyan jól érzi magát, hogy mindenáron maradni akar.
Előrebocsátom, hogy az én Ambrus fiam rutinos múzeumba járó (nincs más választása), vágya, hogy százezredik látogató legyen egy kiállításon, ahol őt nagy csinnadrattával megajándékozzák, este pedig viszontláthatja magát a híradóban. Ám, amikor elkísértem az osztályát a Manet-kiállításra, és rám a kemény magnak számító fiúk felügyelete bízatott, bevallom, attól tartottam, egészen más összefüggésben szerepelünk majd az esti hírműsorokban… Szerencsére tévedtem, sőt, utólag is elnézést kérek a fiúktól, akik az “Emese néni, ez a kép tök más lesz, ha messziről nézem!… kiáltással leptek vagy inkább ajándékoztak meg.
Az a szülő, aki az esztergomi Duna Múzeumba viszi a gyerekét, teljesen nyugodt lehet. Ez az a hely, ahol a Ne nyúlj hozzá! jelszó helyett, a ,,Fogd meg nyugodtan! van érvényben, ezenkívül a “Próbáld ki, másszál rá és az ülj bele! Ahol a teremőr, a nagy bajuszú, kedves férfiember vízzel különböző szintig töltött üvegeken eljátssza a Mazsola zenéjét, hogy kedvet csináljon a gyerekeknek a vízi-xilofonhoz. Ahol egy tekervényes, vízzel töltött kádban két perc alatt megértheti minden gyerek (és szülő…), hogyan működik a zsilip, a hullámtörő, a szivattyús kút, a vízóra magyar találmány! , és azt is, miért olyan veszélyes az örvény.
Mi biztosan elmegyünk még egyszer vagy inkább néhányszor, és visszük magunkkal, akit csak lehet!
A teljes cikk a 48. heti, november 30-án megjelenő Nők Lapjában olvasható.