És én válaszolok is nekik legjobb tudásom szerint, folyamatosan beszélek hozzájuk. De bármit is mondok, újra és újra kérdeznek mindenféle módon, például a finoman változó viselkedésükkel. Úgy persze nem értik a szavaimat, ahogy én egy másik emberét.
Arra nincs szükségük.
Én se tudom, ők hogyan és miről beszélgetnek egymással. De állandóan erős kapcsolatban állnak, az biztos, miközben az én lényemet is érzik. Sokszor azt gondolom, hogy jobban mint én magam. Vannak dolgok, amiben nem versenyezhetnek velem: írni például nem tudnak, telefonálni se és hazudni se, általában véve fogalmuk sincs e világ roppant fontos kérdéseiről. Viszont képesek figyelni rám egész nap.
Kitalálják, hogy a következő percben mit fogok csinálni, és eltünnek, amikor ingerült vagyok, viszont mellém ugranak, ha a vigaszukra vágyom. Nem kell hívnom őket.
Tudják, mit akarok. Ismernek.
Az állat ismeri az embert
A fordítottjában nem vagyok biztos. Például, hogy mi mindent tudnak ők még rólam, gőzöm sincs. Volt idő, mikor a macskagyermekeimnek tekintettem őket, amíg fel nem fogtam, nem szorulnak rá a segítségemre. Fizikai, sőt macskai értelemben megvolnának ők nélkülem is.
Az ember nélkül megvolna az állat.
Lehet, hogy cicából és kutyából, meg lóból, disznóból, baromfiból és még néhány állatból nem élna ma olyan sok a földön, ha az ember nem tenyésztené őket. De a többi, akit nem tenyésztenek, hanem akarva és akaratlan irtanak, nem hiányolná az embert a létezők közül. Valószinűleg egyik se írna panaszos olvasói levelet a Dzsungelszabadságba.
Hol az ember, hogy megszelídítsen minket?
Emberésszel tűnődve a dolgon, még örülhetnek is azok a fajok, akiket nem tenyésztenek, sokszor felelőtlenül, szórakozásból, és nagy részüket megszületésük után a szemétdombra hajítva. Vagy éppenséggel gyártják őket, akár a szappant, hogy az így előállított szerencsétlenek futószalagon jussanak az anyjukból a kés alá, onnan hullájuk a konzervdobozba, egyes atomjaik, esszenciaként gyógyszeres fiolákba. Szerencsésnek mondhatják magukat a vadak, akik nem kénytelenek mindezt végigélni, egyszerűen le- puffantják őket úgynevezett bátor férfiak. Lesből. De ismétlem, ez a felháborodás az ember magatartásán nem az ő álláspontjuk.
Az állat nem tágít az ember mellől
Nem csak a háziállatok. Meggyőződésem, ha az állatok és növények nem volnának tökéletesebbek, mint mi, már rég ellenünk fordultak volna, ahogy mi ellenük.
Miért?
Ezt kérdezik tőlem a macskáim, lassan tizenöt éve. Miért vagyok hűséges hozzád, ha nem érdemled meg? Miért játszom veled, ember, miért nem veszem tudomásul, hogy legszívesebben megölsz, miért törődöm bele abba is, hogy akár megegyél? Évek óta komolyan gondolkodom ezen a kérdésen. Mivelhogy a helyzet is, mindannyiunk helyzete súlyos és komoly. Szerintem egyben ők tökéletesebbek, mint mi. Igaz, ennek ára, hogy szemben az emberrel, az ő lehetőségeik nem határtalanok. Nincs személyes énjük, így aztán nincs halál-tudatuk sem.
Az állat nem fél a haláltól.
Az oroszlántól nyakon harapott gazella szemének pillanása, láttam a tévében, meglepett és csodálkozó, de rettegés nincs benne. Az állatok pontosan annyit tudnak, amennyire szükségük van ahhoz, hogy életben maradjanak, s például macskához méltó életet éljenek, amíg csak lehet. Amíg egy másik állat, aki már annyira éhezik reájuk, hogy az élete függ ettől, fel nem falja őket. Haszonszerzésből vagy szórakozásból, kegyetlenségből nem bántja egyik a a másikat. Olyan nincs.
Önmagukkal táplálják egymást. Áhitatatot érzek, valahányszor átgondolom ezt.
No és a növények!
Ők még az állatoknál is magasabban rendezett életet élnek. Vér sem folyik, ha ők táplálékot vesznek magukhoz, vagy amikor magjukat a földbe hullatják. Örvendezik a pipacs, mikor leszakítom, hogy a gomblyukamba húzzam, és mámoros boldogsággal keringnek a földön a szélben az elsárgult falevelek, ősszel.
Holott már a porban.
Nem lehet, hogy ők vigyáznak miránk?
Holott nekünk kellene rájuk, hiszen, nem úgy, mint nekik, nekünk van önálló, szabad akaratunk, eszünk, szivünk, miegyebünk no de itt tartunk, ahol tartunk. Zavarbaejtően fiatalok és ostobák vagyunk a növények vagy az állatok elsöprő többségéhez képest. Hárommillió év, mi az?
Csecsemőkor.
De mit tud egy tölgyfa? Mit tudhat egy szunyog?
Sokszáz és ezer millió éve vannak már itt. Elsősorban számukra alkalmas lakóhely a föld s (volt) annak klímája. Voltaképpen mit tudunk mi róluk?
Úgy értem, belülről.
Kik az elevenek?
Én képzelt gyermekem, nézz egy angyal szemével – és megpillantod az élővilágot a maga fenségében, rettenthetetlen kitartásában, engedelmességében.
Ki iránt is?
Irántad
Az állatok, a növények gondolkodás nélkül életüket adják az emberért, mert semmi többet nem tehetnek érte. Megingathatatlan jóindulattal vannak az ember iránt. Annak gonoszságán felül állanak. Az ásványi világról, erről az élettelen bírói rendről ezt már nem mondanám.
Morog ránk a föld, és egyre hangosabban.
De az élővilág merő várakozás, még mindig. Kanca nézi így a szalmán fekve rángó kiscsikót, vajon lábra kap-e. Van-e benne annyi, amennyire itt szükség lenne
Vagy elhull?
Az élővilág utolsó reménysége vagy, bárha talán nem tudod. Holott bizonyos értelemben téged meghalad még egy muslinca is: ő nem tud hibázni szándékosan tenni valamit. Nem lehetne már azonosabb önmagával. Te igen.
Te vagy itt a kapu a jövőbe, vagy senki.
Az élővilág szolgálja az embert, amíg szolgálhatja. Mondhatatlan, hogy ezzel mit kockáztat. De kész rá. Az élők etetnek és a bundájukkal betakargatnak minket. Magasabb állású hercegek minálunk. Mégis, sorsuk a miénkkel egy ponton közös: magunkkal együtt elpusztíthatók.
A macskáim szerint rajtam múlik, hogy végül mi történik mindannyiunkkal.
