A gyertyát nem rejtik véka alá…

Az a 15. századbeli orosz mester, aki mérhetetlen kínjában korommal kente a templom falát, mert nem tudta megfesteni az Utolsó ítéletet. S ott volt a szemem előtt Boriszka, a suhanc, a fejvesztéssel fenyegetett, szenvedélyes harangöntő. Ők lehetnek Makláry Zsolt ikonfestő elődei…

Még egyben van az állvány fönt a karzaton. Az ikonfestő ott guggol, mélység és magasság között, a deszkapadozat szélén. Hallgat. Utolsó képére fölrakta az utolsó ecsetvonást… Nincs már dolga. A kis bekecsi templom eddig üres falai megéledtek. Egy évig dolgozott… Nézem az arcát, megszólalásig hasonlít az egyik Krisztus-arcra.

Miért akartam találkozni? Miért rohantam a hírre, hogy még egyetlen napig dolgozik a szelíd arcú ikonfestő? Mi nekem, szegénynek, a festett kép a százados templomok falán? Hisz az öreg falusi templomfestőt se tudom feledni kancsal angyalaival… Egyszer a Rodope hegyei között egy kolostor kápolnájában barátokat hallottam énekelni. Megfeketedett ikonok néztek a falakról, ültem ott mezítláb, és nem tudtam mit kezdeni túlcsorduló érzelmeimmel… Csak ültem, és eláradt bennem valami, tán a születéssel kapott jó…

•

– Mit „csinál velem”, miről beszél egy laikus embernek az ikon?





 – Az ikon két világ között van. Az e világot és a túlvilágot összeköti valami vagy valaki. A mi hitünk szerint Jézus Krisztus. Az ikon mindig őt, az ő tetteit, életének eseményeit mutatja meg. Ezért nem egészen realisztikus az ábrázolás, vannak benne olyan festészeti és más megoldások, amelyek a két világ közötti lebegést, összekötő szerepet hangsúlyozzák. Ilyen a fordított perspektíva, hogy nem úgy húznak össze a párhuzamosok, amint azt látjuk például a reneszánsz képeken, hanem éppen fordítva. Nézze, ezen az egyszerű asztalon vagy ezen a síron is, a párhuzamosok nem összetartanak, hanem szét. A liturgián belül, a képeken túl, az énekekben és minden érzékszervünkre hatóan ez fejeződik ki, annyira, hogy azt is mondjuk, egy kis mennyországban vagyunk, itt a templomban. Ennyire komoly az, hogy itt a két világ összeér.

•

Volt ott Bekecsen valaki, egy asszony, aki végig kísérte az ikonfestő munkálkodását. El is mesélte…





“Egyszer, amikor még be volt állványozva az egész templom, és Zsolt, az ikonfestő éppen az angyalokon „dolgozott” (vagy ők rajta…), felmásztam én is a plafonig, hanyatt feküdtem, és leselkedtem. A festmények kontúrjai már ott voltak a kupolán és az oldalfalakon. Amikor én háton fekve elnyúltam a kupola alatt, Péter, a segéd és az ikonfestő kevergették a színeket. Aztán Zsolt nekilátott. Feltölteni az üres alakokat. Az egész folyamatot nem volt időm végignézni, két-három-négy napig készült egy-egy figura, de nagyon érdekes volt azt látni, hogy a festő keze már csak egy eszköz. Ide is húzott egy vonalkát, oda is egy pöttyöcskét, aminek én még nem sok értelmét vettem… S egyszer csak hopp…! Már hullámzott az angyal ruhájának redője. Képtelen voltam ellesni azt a pillanatot, mikor lett a vonalakból redő… Azt éreztem, hogy amikor Zsolt a kezébe veszi az ecsetet, és hozzáérinti a festékhez, utána meg a falhoz – nem akkor születik meg az ikon. Az már sokkal előtte készen Él benne. Ő ott áll az ecsetjével – mint az ikonosztázion – a földi és az égi között, és az ő feladata, hogy nekünk, „földieknek” közvetítse, mi zajlik a szellemi világban.”

*

– Az 1400-as években dolgozó Andrej Rubljov teológus volt, szerzetes. Az ikonfestő mindig hívő ember…?





– Az ikonfestő nálunk az egyház tagja, egyértelmű, hogy hívő. Mesterember, odavaló mesterségbeli tudással. Ennél jobbat nem tudok. Aztán persze, hogy ki, milyen szinten sajátítja el a tudományokat, és a képességei milyenek, ez már kegyelem… Talán ezért nem szerencsés, egy ma elfogadott képet gondolnunk az ikonfestőről. Mert itt arról van szó, hogy egy egész közösség, a Jóistennel együtt hoz létre valamit. Ebben az ikonfestőnek fontos szerepe van, de soha nem akarja magát előretolni. Hogyan is szólna az, ha mondjuk, a Jóisten mellett én azt mondanám, hogy ezt én csináltam… és nem így, együtt.

Mindig mosolyog, de most nevet… először a beszélgetés során.

– Hát, az furcsa lenne. Valóban alázatosabb szerepet vár el az egyház az ikonfestőtől, mint ami ma a művész fogalma. Bár ez csak két-háromszáz év óta él. A régi világban tudott volt, hogy egy mester kegyelem nélkül – csináljon bármit – semmire se megy…

A teljes cikk a 51. heti, december 21-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.