Kedves Soma!
24 éves lány vagyok. Mérleg. Évek óta próbálom kitalálni, milyen egy jól működő kapcsolat. A környezetemet vizsgálgatva arra jutottam, hogy minden a nőn múlik. Ha a nő eléggé nő, eléggé simulékony, eléggé türelmes, eléggé önálló, akkor partner lehet egy olyan kapcsolatban, ami esetleg évekig (a sírig?) működőképes. Törekszem is erre, amennyire tudok. Sajnos, úgy tűnik, ki is fogom sorra azokat a férfiakat, akikhez rengeteg türelem kell… Kezdem azt hinni, csak nehéz esetek léteznek. De az is lehet, hogy a hiba nálam van, és én nem vagyok elég jó ebben.
Valahogy az eddigi kapcsolataimban mindig úgy éreztem, az én életemet teljes mértékben nekem kell megoldanom, és nem támaszkodhatok a partneremre. Nem mondom, hogy pátyolgassanak, nem kell a kezemet fogni, de igénylem azt, hogy odafigyeljenek rám, meghallgassanak. Vagyis, hogy igényelném…
Nem tudom, én túlzom-e el a dolgot, de szeretném, ha a férfi – akivel vagyok -, beavatna az életébe, és én is beavathatnám őt az enyémbe. Képesek egyáltalán erre a férfiak? Vagy csak én fogtam ki a zárkózottabb/érzéketlenebb fajtából valókat? Nem tudom eldönteni, meddig tart a türelem, és honnan kezdődik a saját magam feladása. Tudom, hogy minden szubjektív, de egy iránytűre néha szükségem volna… Neked nincs egy kölcsönbe?
H.
Kedves H.!
Hogy milyen egy jól működő kapcsolat? Nézzük csak… végy egy nőt és egy férfit. (Vagy még egy nőt, és még egy férfit.) Ahhoz, hogy harmonikusak legyenek együtt, már önmagukkal harmóniában kell lenniük. Tehát megint hol vagyunk? Önismeret. Anélkül nem megy. Persze, ismerek olyan embereket, akik évtizedek óta élnek egymás mellett látszat-harmóniában, megszokásban, beletörődésben, igaz, az asszony méhét már eltávolították, a férfinek a prosztatáját műtötték, de kifele minden stimmel. Ők lefojtották azt, amit nem tudtak, és nem mertek meglátni, és kimondani. Pszichoszomatizáltak, azaz testi szintre vitték le a feszültségeket.
Tehát: önismeret. Ki vagyok én, milyen az alaptermészetem, mi az, amiben ha más szeretnék lenni, ki kellene magamból fordulni? Mi az, amihez ragaszkodnom kell, amire szükségem van, különben megbetegítem magam? Tudod, azt tapasztalom, hogy végtelenül kevés ember mer őszinte lenni magával. Nagyon kevés igaz, tiszta, őszinte, és önazonos embert látok. Az emberek inkább elmenekülnek maguk elől, semmint időt szánjanak arra, hogy fölfejtsék, mi van belül. Ebben a folyamatban persze lehetnek segítők – mert nem csak, hogy nem kell, de nem is lehet mindent magunknak feltárni, meglátni, megoldani. Optimális esetben ilyenek a családtagok, de mint tudjuk, a rokonainkat nem tudatosan választjuk. Talán a barátainkat sem. Mindenesetre a barát, és a társ az a támasz, partner, és tükör, akivel szemben a minimum az, hogy odafigyeljen, és meghallgasson.
Már többször írtam arról az elképzelésemről, hogy úgy hiszem, mi emberek mindannyian össze vagyunk egymással kötve, mondjuk úgy, hogy “láthatatlan szálakkal”. A barát , és a valódi társ arról ismerszik fel, hogy vele fénylő szálakkal vagyunk összekötve. Ő a puszta létével segít. Nem azért, mert akar, hanem egyszerűen mert van. A baráttal és a társsal azt élem meg, hogy szabadon járhatunk-kelhetünk egymásban. Nincs kamu, blokk, tiltott zóna, a szeretetből fakadóan az ember pontosan érzi, mi a jó a másiknak, mintha csak én lennék. Velük szemben egészen bizonyos, hogy működik a törvény, hogy csak azt teszed a másikkal, amit magaddal. Ha még odáig sem jutottatok el, hogy bátran beengedjétek, beavassátok egymást az életetekbe, azt semmiképpen nem lehet párkapcsolatnak nevezni. Ez lehet együtt élő ismerkedés. Amíg nincs egymás iránt feltétel nélküli bizalom, az nem párkapcsolat. (Még ha kívülről annak is látszik. Az csak egymás mellett, és nem egymással élés.)
 |
A zárkózottságot sok minden okozhatja. Akár szorongásból, csalódásokból is kialakulhat a bezárulás. Ha segíteni szeretnél rajta (mert szereted, és mint tudjuk, a szeretet feltétel nélküli), akkor el kell mondanod, mit érzel, és azt is, hogy segíteni szeretnél. Ami persze csak akkor fog működni, ha ő is szeretne változni. Ha ráébred, hogy gazdagabb, teljesebb élete lehet, ha nyitottan él. Ha meglátja magát kívülről.
Vajon milyen önbüntető mechanizmus munkál benned, hogy képes vagy egy olyan kapcsolatban élni, ahol nem figyelnek rád, és nem hallgatnak meg? Ahol nem vagy beavatva a másik életébe, és ő sem a tiédbe? Úristen! Egy napot sem szeretnék így együtt tölteni senkivel, nem hogy együtt élni! Ezzel bántod magad! Miért bántod ezt a lányt? Miért gondolod, hogy ezt érdemli? Érdemes lenne egy jó pszichológussal elbeszélgetned erről!
Azt írod: “Ha a nő eléggé nő, eléggé simulékony, eléggé türelmes, eléggé önálló, akkor partner lehet egy olyan kapcsolatban, ami esetleg évekig (a sírig?) működőképes.” Nincsenek ilyen szabályok. A türelem persze az élet minden területén áldást hozó, és bizonyos szinten kompromisszum nélkül sem működhet egyetlen hosszú távú kapcsolat sem. De simulékonyan tűrni…? Biztos út a daganat-gyártáshoz! Persze vannak olyan emberek, akik úgymond szolgalelkűek, nekik nyilván optimális egy uralkodásra hajlamos természetűvel összeállni. Ezért fontos az önismeret.
Azt kérdezed: “Mennyire kell egy nőnek önállónak lennie egy kapcsolatban?” Annyira, amennyire az ő alaptermészetéből fakad. Egy biztos, ketten vagyunk egy pár, de egyedül is meg kell, hogy álljuk a helyünk a világban!
Egymás mozgásterének a tiszteletben tartása nélkül nem lehet normális (tudom, ez is relatív…) életet élni! Muszáj minden egészséges életet választó embernek időnként egyedül lennie! Én nem lépek be a gyerekeim ajtaján kopogás és a beleegyezésük nélkül. A férjemnek is van egy külön birodalma, és nekem is, ahol csak előzetes egyeztetés után látogatjuk egymást. Soha nem szeretnék saját élettér nélkül élni!
“Hol a határ a kapcsolaton kívüli, az élet más területein felmerülő problémák megbeszélése, és a másik terhelése között?” Hát kivel ossza meg az ember a problémáit, ha nem a társával? Jóban-rosszban együtt, segítve egymásnak! A társ épp ebben különbözik a szeretőtől. A szeretőt nem szabad terhelni! Ő “csak” arra van, hogy az örömben-gyönyörben osztozzon. De a társ… a társkapcsolat, az egy szövetség. Amíg ki nem lépnek belőle. Gondolkodj el mindezen, szentelj időt magadra, merj őszintén, bátran, és mélyen elbeszélgetni magaddal! Ha van olyan barátod, barátnőd, aki bölcsességével és meghallgatásával tud segíteni, az is szuper! Miután végiggondoltad és elemezted a helyzeted, ülj le a pasiddal, és beszélgess el vele őszintén! Tudni fogod utána, hogy merre lépj! Éberséget, erőt kívánok!
Soma Mamagésa
Tipp: Somának a következő e-mail címre írhattok: soma@nlcafe.hu
