Nem mese ez, gyermek…

Szilvaérés ideje volt, amikor az elmúlt őszön jött egy levél… Rossz helyre címezték, hetek múlva mégis megtalált.

Akkoriban valahogy minden rossz volt. Elégedetlen napok, sikerületlen munkák… Aztán, amikor elolvastam a levelet, minden, de minden más értéket kapott… Emlékszem, késő délután bontottam a borítékokat állva, kapkodva. Az egyiken már a címzés megállított… „Drága Tanító néni…!” Édes Istenem… A századik születésnapjáról kaptam egy értesítést… Mikor lehetett? Két éve volt? Három…? Tépem a borítékot, olvasom…

Sirató, fiúkért…

„Én vagyok az az öreg tanító néni… Tibi, a kedves férje az én egyik legdrágább kis elsős tanítványom volt valamikor… Ezerkilencszázhetvenhétben, amikor itt jártak nálunk, találkoztunk… Hogy megmelegítette a szívem az a látogatás…
Mennek azóta is az évek… az a dolguk. Nem unatkozom. Emlékezem… Nagy időket éltem meg, hát sokat emlékezem. Még segítek itt-ott a lányomnak. Ma éppen szilvát kapcsítottam… s hirtelen, mint oly sokszor, eszembe villant egy régi kép… a szilváról…
Gondoltam, megírom. Annyi régi emlék jön fel bennem… hátha hasznát tudja venni egyszer. Ez itt, kedvesen kezdődött, de szomorú véget ért. Háború volt…





Negyvenhárom vagy negyvennégy ősze volt, ezt már nem tudom. A falu, ahol laktunk akkor, zsúfolva volt beszállásolt katonákkal. A bevetést várták. Ott pihent meg több szakasz hadapród is – mégis negyvennégy lehetett –, mert menekítették őket a parancsnokaik a borzalmak elől. Nálunk, a paplakban nyolc kis hadapród lakott a parancsnokukkal, tizenhat-tizenhét éves gyerekek.
Az én lányom, akkor volt tizenhat éves, csitri… Persze víg élet volt az alatt a pár nap alatt. Szólt a zongora, nótáztak, beszélgettek, bolondoztak minden szabadidejükben.
Egyszer csak komolyra fordult az addigi pihenés, parancs jött: másnap hajnalban indulniuk kell tovább nyugat felé, gyalog. Legyen hát egy búcsúvacsora…! Épp érett a szilva…





– Mit ennétek, gyerekek?!

A szemükben otthoni emlékek villantak… ízek…

– Legyen… paprikás csirke… És… és szilvás gombóc!
Legyen. Teljesítettem a kérésüket, mintha a saját fiaimnak tenném.

Fehérrel terítettük az asztalt. Előkerültek a már elcsomagolt és eldugott tányérok, evőeszközök. Felettünk nagy, körégős, függesztett petróleumlámpa szórta fényét az asztalra s a várakozó arcokra.
És jött a tejfeles paprikás csirke meg az áhított szilvás gombóc. Éppen száz, köztük egy üres. Aki azt megtalálja, szép kívánsága teljesül… A hangulat olyan volt, mint valaha régen… Remek. S az étvágy még ennél is nagyszerűbb.

Vacsora után felállt a legidősebb hadapródgyerek, s köszönetet mondott mindenért, elköszönt mindnyájuk nevében, bízva a majd egyszer elkövetkezendő viszontlátásban. Csend volt, mindenki elgondolkodott.

Ebben a pillanatban egy hirtelen, megdöbbentő hang… Az elpattant lámpaüveg csörömpölve hullott darabokra, az asztalra, a tányérra.
Néma, még némább csend lett… mindenki arca falfehér. Gyors búcsúzkodás, ment mindenki a hálóhelyére. Még hajnal sem volt, elvonult a kis csapat Szerencs felé.

Másnap délben jött hír a faluba… Szerencs táján borzalmas bombázás… rengeteg a halott… erről beszéltek az emberek szörnyülködve.
Nem írom tovább… úgy mondták… a kis hadapródok mind…!!? Talán kettő ment tovább…





Évek múlva az egyikkel a megmaradtak közül összehozott a sors a miskolci állomáson. Megerősítette: ketten menekültek meg abból a borzalomból, a pokolból…

Egy röpke emlék – hány közül, Istenem! – hogy mi a háború…

Csak ezt akartam leírni, talán nem zavartam vele…”

A levelet felolvastam a tanító néni valahai elsős kisdiákjának… Férfiember, unokái vannak… Ültünk az ablak előtt, este volt… Hallgattunk. Fogta a kezemet, zsebkendőt keresett…

Aztán se beszéltünk sokat… De tudtam, a hét végén elutazunk Sátoraljaújhelybe, Kerekes tanító nénihez…

A teljes cikk a 2. heti, január 11-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.