Szalóki Ági: “Meg tudok õrülni egy dalért”

Énekelt az Ökrös együttesben, a Besh o droM zenekerban, mostanában Szakcsi Lakatos Bélával zenél, és koncertezik az új lemezével, amelyen népdalokat hallhatunk dzsesszhangszereléssel – olyan szalókiágisan. Mindeközben óvónőképzőbe jár, imádja a lepattant belvárosi házakat, és képes negyven percet utazni egy igazán finom sütiért.

– Gondolkoztál már azon, milyen állapot kell a te zenédhez? Velem letetette az újságot, muszáj volt rá és csak rá figyelnem.

– Nagyon érdekes, hogy ezt mondod, mert nekem pontosan az ellenkezője volt a célom. Azt szerettem volna, hogy mosogatás, portörlés közben hallgassák az emberek. Valószínűleg azért, mert én ilyenkor énekelem ezeket a dalokat. Csak úgy feltörnek belőlem – nagyon régóta bennem élnek, érnek. A lemezen három kivételével erdélyi keservesek, mezőségi dalok – Magyarszovátról, Ördöngősfüzesről – hallhatók, a szívemnek legkedvesebbek. Nagyon különleges, már-már keleties, nagyon gazdagon díszített muzsika ez. Pici korom óta a szerelmese vagyok.

– Népdalok, dzsesszhangszereléssel – te találtad ki ezt a keveréket?

– Igen, az évek során kikristályosodott, hogy hol vagyok én a dallamok, hangok, stílusok között. Az én zeném nagyon intim zene – annak ellenére, hogy például a Besh o droMban őrjöngök a színpadon, és minden erőmet beleadom az éneklésbe. Az én dalaim csendesebbek, szerelemről, bánatról szólnak – ezeket számomra nehezebb hitelesen előadni. Egyértelmű volt, hogy dzsesszzenészekkel szeretnék majd dolgozni. Nem akartam nagyon progresszív, kortárs hangot megütni, mert egyrészt az nem én volnék, másrészt, mert abba aztán végképp nem tudtam volna beleszólni. Ugyanis én nem vagyok zenész. Vannak benyomásaim, ötleteim, egy lüktetést, a dal hangulatát a „szájába tudom rágni” a zenekar tagjainak. Szerencsés vagyok, hogy találtam olyan embereket, akik hittek ebben, és, hogy nem volt nehéz őket meggyőzni – ezen én lepődtem meg a legjobban.





– Dzsesszmoguloktól „kölcsönözted ki” a fiaikat.

– Dés Andris Dés László fia, Barcza Horváth Józsefnek is zenész az édesapja, Balázs Józsi Balázs Elemér öccse. Meghívott szólistánknak, Bacsó Kristófnak Bacsó Péter filmrendező az apukája, nekem pedig Szalóki István tanár. (Nevet.) Lamm Dáviddal gimibe jártunk együtt, imádtam, ahogy az alagsorban Jimmy Hendrixet játszott – vele azóta is nagyon jó munka- és baráti kapcsolatban vagyunk. A bandát Andrisnak köszönhetem, ő hívta össze a csapatot, a legjobb haverjait.

– Miért Hallgató a címe?

– Ez egy szójáték. A „hallgató” a cigányzenében a lassabb tempójú, keserves dalok megfelelője.

– Családi kötődés húz ehhez a világhoz?

– Nem, teljes mértékben fővárosiak vagyunk.  Viszont anyukám tanítónő volt, apu tanár, így valószínűleg a hagyományőrzés, a hagyomány átadásának igénye fokozottabban volt jelen a családunkban, mint egy átlagfamíliában. És mivel apukámnak nagyon jó hallása és ízlése van, ezért születésemtől fogva nagyon sok jó zenét hallgattunk otthon. Négy-öt éves koromban teljesen természetes volt, hogy Csajkovszkij-lemezt kértem a születésnapomra, mert ő volt a legnagyobb kedvencem.





Népzenét is hallgattunk, és egyszer csak rátaláltam „A” hangra. Ahogy falun a kisgyerek elkezdi utánozni az édesanyja hangját, megtanulja az általa énekelt dalokat, nekem Sebestyén Márta jelentette ezt „A” hangot – csak éppen a magnón keresztül. Ezután a zenei képzésem tulajdonképpen arról szólt, hogy tizenháromtól tizennyolc éves koromig bebifláztam millió népzenei kazettát, eredeti felvételeket. Ha beteg voltam, már előre örültem, hogy odatehetem a magnót az ágyam mellé, és a Muzsikás számait az első hangtól az utolsóig megtanulhatom. Ez volt a szenvedélyem. És ma is az. Akárcsak az énekes barátnőimnek. Meg tudunk őrülni egy daltól – mert az olyan nehéz, amilyet még sosem énekeltünk, vagy, mert a szívünkből szól. Lecsapunk rá. Így vagyok például egy bolgár népdallal, amelyet körülbelül négy éve próbálok tökéletesíteni. Már alakul.

A teljes cikk a 4. heti, január 25-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.