Debrecen titkai

Debrecen a legszigorúbb mese, a főnixmadárról, mely a lángokból újra és újra megteremti magát…

A debreceniekről az a sztereotípia alakult ki, hogy gőgösek. Én a szakmámra nézve emberábrázolással foglalkoznék. Számomra egy minősítés, hordozzon negatív vagy pozitív tartalmakat, mindenekelőtt tulajdonság, aztán szintén tulajdonság, és csak a legvégén sztereotípia, amely minket, debrecenieket megkülönböztet, mondjuk az egyáltalán nem gőgös pestiektől. Marhaság. „Milyen egy pesti?” Mire a válasz: „Hát nem gőgös.” Azaz nem debreceni. Aki jól olvassa Szabó Magdát, az pontosan tudja, hogy a debreceniek gőgje nem tulajdonság. Aki jól és pontosan olvassa Szabó Magdát, az pontosan és jól tudja, hogy a mi gőgünk fegyver. Amellyel időről időre vissza tudtuk verni a történelem kéretlen ajánlatait. Olyan fegyver, amellyel az Ajtót védjük, melyen Isten bármikor visszatérhet a városba. Haza. Hol ez a haza?

Amikor emberi értelemben Isten sem volt, volt a Pannon-tenger. Levonulásával (hülye szó), szóval elvonulásával itt föld lett. Bizony. Ha nincs víz, van föld. Ez már csak így megy. És ahogy egy írásnak ugyanúgy a földnek is vannak mélypontjai. Debrecen egy ilyen mélypont, pontosabban abban terpeszkedik. És a mélypont mélypontján, azaz a város közepén (persze kellős), áll a Református Nagytemplom, melynek két ujja az égre mutat, jelezve, hogy a magasságot nem a földön kell keresni. Kis túlzással talán ezért nincs hegye Debrecennek. Kis túlzással folyója sincs. Tehát nem tud elterülni a partjain. A városok speciálisan hegyek lábaihoz vagy folyók partjaihoz szoktak ragaszkodni, elterülési szokásaikat tekintve. Ők már csak ilyenek. Debrecen a városok elterülésének speciális szokásaira fittyet hány (csak tudnám, hogyan kell fittyet hányni), és másképpen képzeli el a folyamatosságot. Azaz ő maga is specialista. Speciális lény a városok között. Ő már csak ilyen. Olyan hülye embert azért az emberi törekvések kezdeteire se képzeljünk, aki erre járva felkiált: „Az áldóját! Se hogy, se folyó! Ó, de jó!” És letelepszik. A mi embereink valószínűleg azért maradtak itt, mert elejtettek egy magot, és mire lehajoltak érte, hogy felvegyék, az a mag már ki is csírázott…

•





Ha Debrecennek mégis van hegye, az a reformáció. Tőle látszik a kálvinistáknak Debrecen épp oly messzire, mint a pápistáknak Róma. Metaforikusan a reformáció óriási folyam is, amely Helvéciától Hollandián, Skandinávián, Debrecenen át Transzszilvániáig hömpölyög. Debrecen szellemi felemelkedése annak a kulturális hordaléknak köszönhető, mellyel nem csak az új hit, hanem annak nyomdája is megérkezett a városba. Gutenberg találmánya Debrecent nemcsak az ország „természetes fővárosává”, hanem kulturálisan is metropolisszá avatta.

Most azt mondom, amit Pósalaki uram mondott Nyilas Misinek: Ugorgyunk!

•

Úgy tizenkét éves koromra bebarangoltam szinte az egész várost, hol gyalog, hol kölcsön bringával. A nagytemplom azonban tabu volt. Még a lépcsőjén sem mertem felmenni. Féltem a hatalmas szárnyú, mindig zárt kapuktól. Az oldalajtón komor, feketébe öltözött férfiak közlekedtek. Sosem jutott eszembe róluk, hogy járnak. Két lábon. Közlekedtek, mondom, ahogy a menetrend. És mindig a földet nézték. Ennek örültem. Féltem, ha rám pillantanak, menten megnyílik alattam a föld. A kapuk résein kiszöktek a zsoltárok. Ismertem őket a Kistemplomból, ahol akkortájt konfirmáltam…





Már voltam tizenhat-tizenhét éves, mire először be mertem oda menni. Erzsit vártam a közgazdasági szakközép előtt, amikor megláttam, hogy az egyik kapu nyitva van. Közelebb érve hallottam, hogy szól az orgona, de nem az a résen szökő, vénasszonyhangú, egyenzsoltár, hanem valamilyen sodró áradás. Amikor megálltam a lépcső tetején, pontosan éreztem: ilyen lehet a szabadság, ilyen sodró odaadás. Bent hideg volt, két templom hidege, de a hangok égettek, mint egy pogány himnusz. Nyögtek erejüktől a regiszterek…

A teljes cikk a 9. heti, március 1-jén megjelenő Nők Lapjában olvasható.