Hét éve találkoztunk először, amikor a Barátok közt elkezdődött, s te feltűntél a képernyőn a határozott ügyvédnő, Balogh Nóra szerepében.
Emlékszem a beszélgetésünkre. Csíkos pulcsiban voltál Azóta sok minden változott. Másképp gondolkodom egy sor dologról, mint régen, másként is cselekszem, mint korábban.
Mire célzol?
Például ma már nem fürdöm, hanem zuhanyozom. Ez apróság, de régen teleengedtem a kádat vízzel, illatos olajat, habfürdőt csöpögtettem bele, és elnyúltam a habokban. Később már csak annyi időm volt, hogy a zuhany alá ugorjak, és már indultam is a dolgomra ma pedig már így természetes számomra. S még sok egyéb megváltozott, főleg, mióta megszületett a kislányom. Korábban a férjemmel a szabadság legvadabb formáit élveztük: a város szívében laktunk, esténként moziba, színházba jártunk, buliztunk a barátainkkal, előfordult, hogy vidéken, hálózsákban aludtunk a kocsiban. Ha volt otthon kaja, ettünk, ha nem, akkor leszaladtunk az éjszaka közepén vásárolni, de belefért az étrendünkbe a zacskós leves éppen úgy, mint a porból előállított burgonyapüré.
Nem bizony. Csak egy példa: nem akarom a csekély gyümölcstartalmú lekvárt megvenni a kislányomnak a boltban, ezért magam főzöm neki a baracklekvárt. Megtanultam Anna kedvenc süteményét, meggyes pitét sütni, és ma már tíz perc alatt elkészítem. Egyedül a fonott kalácsnak álltam sokáig ellen: nagynéném ugyanis a világ legjobb fonott kalácsát készíti, foszlós, csodálatos formájú költeményeket. Azt gondoltam, minek tanulnám meg, hiszen a nagynéném istenien készíti! Aztán egy este megkértem: süssünk együtt kalácsot. Azóta rendszeresen készítek magunknak. Szeretném, ha a gyerekem majd azt mondaná: anyu süti a világ legjobb kalácsát!. Ezért nem árt most elkezdeni.
Ilyen egyszerű lenne? Gyereked született, és azóta mindent másként látsz, mint régen?
Hosszabb időszak volt az átállás, de a bennem történt változások, amelyeket Annának köszönhetek, valószínűleg már véglegesek. Emlékszem, imádtuk a férjemmel a belvárosi, huszonkilenc négyzetméteres lakásunkat, nem vágytunk nagyobba. Úgy gondoltuk, ha gyerekünk születik, hármasban is remekül tudunk majd ott élni. Végül férjem, Zoli mamája javasolta: cseréljünk, és költözzünk az ő nagyobb, napfényes lakásába. Elindított bennünket egy úton, amelynek a következő lépése volt, hogy megtaláljuk azt a helyet, ahol élni szeretnénk.
Három évig keresgéltünk. Húztunk egy kört a főváros körül, ötven kilométeres körzetben, és mindent bejártunk. Olyan helyet kerestünk, amelynek múltja van, ahol állnak és élnek a régi fák, bozótok, bokrok, ahol régóta vakond lakik a föld alatt Véletlenül érkeztünk egy patakpartra, tűnődtünk, átmenjünk-e a kis hídon, amely sáros útba torkollott? Végül megfutamodtunk, de következő nyáron véletlenül véletlenül? ismét oda lyukadtunk ki. Csakhogy akkor már minden zöldbe borult, gyönyörű, illatos virágok pompáztak az út mentén. Benéztünk egy udvarba, amely úgy nézett ki, mint egy füvészkert: tele burjánzó orgonabokrokkal, hatalmas tujákkal, rózsákkal; látni lehetett benne a rengeteg év munkáját és szeretetét. Egy férfi vágta a füvet, és amikor meglátott minket, kedvesen beinvitált, igyunk már meg vele egy sört, mert nem akar egyedül inni. Kiderült, hogy eladó a telek a rajta lévő kicsiny faházzal. Így találtunk rá az otthonunkra.
A teljes cikk a 11. heti, március 14-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.