 |
Hebegni-habogni kezdek mindenféle dolgokat, hogy ó, igen, szép a gyerek, bájos, aranyos, elbűvölő, ami mind igaz, és jó is kimondani, csak éppen zavarba ejtően kicsinynek, jelentéktelennek tűnő, semmibe hulló szavak az ő kérdéséhez, mosolyához, átlényegültségéhez képest. Ahogyan figyeli válaszomat, ahogyan figyeli őt, ahogyan fogja, ahogyan ujjaival simogatja a fejét, ahogyan karjaival féltőn rázogatja, ahogyan magához öleli. És miközben motyogom a banális jelzőket, csodálattal nézem kiteljesedettségét, boldogságát, mindenféle álság, magasztosság, talmiság nélküli, belülről fakadó harmóniáját.
Amióta itt vagyok a lakásban, folyamatosan érzek valami különösséget. Ahogy a kifejezetten választékos ízléssel berendezett lakásban számtalan, oda nem illő tárgyat látok. Csörgőt, széthajtott újságot, elöl hagyott poharat. Ahogy Szilvia ízléssel összeválogatott öltözetén érezhető némi hevenyészettség. Ahogy kimért, tartózkodó viselkedésén átüt valami bájos közvetlenség. Valamiként minden egészen természetes volt az első pillanattól. Minden normális, magától értetődő. Igen, a gyerek most alszik, aztán majd fel fog ébredni, most a kettő között pedig akár tudunk beszélgetni. Nem rogyott le kimerülten, nem panaszkodott kialvatlanságra, nem pattant fel percenként, hogy ránézzen a gyerekre; de nem is ömlengett, nem puffogtatott mindenféle magasztos jelzőket, nem repdesett, nem gügyögött. Egyszerűen csak jelen volt. Beszélgetett, kávét főzött, ásványvízzel kínált, asztalhoz ültetett, mesélt mindenféle dologról, és minden pillanatában az érződött, hogy nagyon a helyén van.
 |
Mint az anyja! gondolom kivágni magamat szorultságomból, de kiderül, korántsem sikerült. A válasz korántsem, későntsem jó
Ugyan! Miket beszél nekem össze maga!? Egyrészt sokkal szebb, aranyosabb, kedvesebb, mint én, másrészt sokkal jobb természetű, és főként máris sokkal okosabb! Esküszöm, mondom, hogy mindent ért, ami történik, amit csak beszélnek körülötte. Látszik a szemein, hogy mindenről van véleménye, mégpedig pontos, határozott véleménye, és olykor szétveti a kétségbeesett törekvés, hogy közölje is, csak sajnos, minduntalan beleütközik a keserves realitásba, hogy nincs eszköze hozzá, nem tud még beszélni. Látja? Most is figyeli minden szavunkat, és azért csapkod a kezével, mert hozzá akarna szólni!
Akkor kell vigyázni, mit beszélnek előtte! Például nem tudnak egy jóízűt veszekedni a férjével!
Egyébként sem szoktunk
Ne mondja már! Ott, ahol kicsi a gyerek, akkora a feszültség, annyi a probléma, olyan nehéz alkalmazkodni az új helyzethez, hogy azok is rendszeresen veszekednek, akik egyébként nem szoktak?
Mi eddig, komolyan mondom, megúsztuk. Valószínűleg a férjemnek köszönhetően. Én időnként hajlamos lennék, hogy kifakadjak, de neki olyan remek humora van, olyan türelmes, hogy ilyenkor is nagyszerűen tud kezelni engem. A legfeszültebb szituációban is mond valami poént, és én elnevetem magam.
 |
Hány éves?
Melyikünk?
Bármelyikük.
Akkor az övét mondom. Harminckilenc. Rólam csupán annyit, hogy nem vagyok sokkal kevesebb. De ez csöppet sem számít. Többször előfordult, hogy huszonévesekkel buliztunk, és a végén bennünket vettek körül, úgy figyelték, hogy hogyan táncolunk.
Gondolom, nem valami visszafogottan
Hát nem!
 |
Hát mi aztán remekül! Úgy vettem észre, hogy nemcsak mi éreztük magunkat önfeledten, és vártuk visszafogottan, hogy táncra kerüljön sor, amikor is aztán elszabadult a
mennyország
pontosan, hanem a többiek is valahogy felszabadultabbakká váltak, ha ott voltunk. Jó hatással voltunk másokra. Hát most ez egy ideje szünetel.
A teljes cikk a 14. heti, április 5-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.
