„Táncmûvész leszek…”

Úgy képzeltem, a termekben szoros kontyba fogott hajú kislányok gyakorolnak a tükör előtt összeszorított fogakkal. Szigor van, misztikum van, és összeszorított fogak vannak – van viszont szeretet, küzdeni tudás és siker is mögöttük, amit nem láthat a kívülálló, de megérezhet, ha bebocsátást nyer az intézet falai közé.

Bebocsátást nyerni viszont nem olyan egyszerű. Hétköznapokon még az idejáró gyerekek szülei is csak a kapuig jöhetnek, pedig az elsősök egészen picik, kilenc-tíz évesek. Őket reggel nyolcra „leteszik” a kapuk elé, és délután ötkor „felmarkolják”. Két-három éven belül ez a „felmarkolás” egyre későbbre tolódik – ha a gyerekeknek előadásuk van, este tízre. Persze másnap reggel újból kezdődik az egész elölről: délelőtt normál tanórák, délután tánc, próbák – ha ne adj’ Isten házi, netán nemzetközi versenyre is készül valaki. Akik idejárnak, másképp élik a gyerekkorukat, mint az átlag. Megtanulnak fegyelmezetten dolgozni, és megismerik például azt is, milyen érzés karácsonykor a Magyar Állami Operaház színpadán a Diótörőben táncolni, majd tapsviharban meghajolni – tizenkét évesen.

Otthon és szentély

2002 őszén a balettintézet, ami most már főiskola, a belvárosból Zuglóba költözött, így csak egy kis kerti út választja el a közismereti órák tantermeit a szakmai órák próbatermeit és a vidéki gyerekeknek épült kollégiumot. Az úgynevezett „szakmai épületbe” lépve azonnal „zuhanysapkát” kapunk a cipőnkre – egyrészt mert, ha hazaérünk, akkor is papucsba bújunk, másrészt egy szentélybe nem illik behozni az utca porát. Merthogy ez az iskola egyszerre otthon és szentély, majd meglátom – magyarázza Barna Mónika, balettmester, tanszékvezető, a főiskola docense, aki szintén itt végzett. Miközben körbesétálunk, és belesünk az órákra, ráömlesztem az összes bennem élő kétséget, hiedelmet az iskolával kapcsolatban. Kezdem a kegyetlen hírű rostavizsgákkal: a felvételt nyert tanulók ugyanis bármelyik év végén kieshetnek az intézetből, ha a tanáraik úgy gondolják, mégsem idevalók.





  – Nyílt lapokkal játszunk – válaszol Mónika. – Az év végi rostákat megelőzik a félévi vizsgák. A szülőknek rendszeresen határozott szempontok alapján, írásbeli értékelést adunk a gyerekeik haladásáról, amit természetesen a tanulók is elolvashatnak, úgyhogy senkit sem ér derült égből villámcsapásként, ha eltanácsoljuk – persze ez sohasem könnyű. A vizsgák előtt az összes gyerek nagyon izgul, a végső döntést egy tizenkét-tizenhárom fős testület hozza meg – nincs részrehajlás, szeretem, nem szeretem kérdés. Kiesés leggyakrabban a kicsiknél fordul elő, a nagyobbak, ha már hat-hét-nyolc éven túl vannak, az nem véletlen, ők már ezen az úton akarnak haladni, és dolgoznak is érte. Mivel többek között néptáncot, modern társastáncot, flamencót is tanulnak, úgyhogy, ha a klasszikus balettet – például egy kamaszkori testi változás miatt – nem folytathatják, van a kezükben más lehetőség is, az itt töltött évek nem vesznek el.

A teljes cikk a 19. heti, május 10-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.