Kedves Soma!
 |
Ez tényleg természetes, csak az emberek többsége maga előtt is eltitkolja, elfojtja, aztán ha másokon észreveszi, megszólja ezeket az érzéseket, vágyakat? Hiszen nem várhatjuk el egy kapcsolattól, hogy olyan hőfokon izzó maradjon mindvégig, mint az első 3-4 hónapban. Vagy kezdjek el gondolkodni azon, hogy kielégít-e a jelenlegi kapcsolatom, van e benne elég változatosság?
Korábbi komoly és hosszabb távú kapcsolataimban is jellemző volt az, hogy egy idő (kb. fél év) után nem éreztem már szeretkezés előtt azt a tüzet, azt a varázst az intim érintések hatására, amit az elején. Ezt a “romantikát” pótolja az ember később a gyertyafénnyel, hangulat-zenével, extra fehérneművel, füstölővel? Ilyenekkel – bevallom – nem próbálkoztam eddig. Szerinted sokat “lendítenek” a dolgokon?
A kapcsolatunk egyébként nem nélkülözi az odafigyelést egymásra, a kiadós beszélgetéseket, konstruktív vitákat, és amikor rá gondolok, mindig nagyon jó érzéssel tölt el, hogy ő van nekem, szeret és vigyáz rám. Tíz év van köztünk, és nagyon sok területen kiegészítjük egymást (tehát sok mindenben az ellentétem: precíz, megfontolt, inkább konzervatív, türelmes, nagy önuralma van).
Szerinted hol van a határ a másik becsapása, illetve a saját magunkkal szembeni őszinteség között? Mert minden gondolatot és minden vágyat lehetetlen megosztani a szerelmünkkel. Én még nem találkoztam olyanokkal, akik meg is beszélik félrelépéseiket. Olyan párral igen, ahol a nő szemet hunyt a dolgok felett, de ott látszott, hogy nem kiegyensúlyozott a kapcsolat. Ismerem a barátomat, és ő – bár nagyon jó ember és intelligens is – nincs azon a szinten, hogy megértse azt, nekem igenis jólesik néha mással flörtölni.
Ez az én titkom tulajdonképpen. Szerinted ez is természetes így, vagy minél több titka van az embernek, annál rosszabb? Sokszor érzem úgy magam, mint egy rosszalkodó gyerek, aki persze semmiért és senkiért nem cserélné el az apukáját (ez Ő), de időnként elcsavarog, és bizony tesz olyat, amiért apu igencsak mérges lenne! Nevetségesen hangzik ez egy 26 éves felnőtt nőtől, de ez akkor is jó hasonlat.
 |
Ő birtokló, állandóságot szerető típus (Bika), én inkább az ellenkezője (Nyilas), és ebből bizony adódnak nehézségeink. Azaz csak ő érzi sértve, hanyagolva magát, ha egy-egy barátokkal töltendő külön program miatt később, vagy nem megyek hozzá. Én pedig felbosszantom magam azon, hogy miért ilyen merev, és miért kell rosszat feltételeznie rólam? (Direkt pasizni megyek, leiszom magam és hülyeséget csinálok, stb. – ugyanis nagyon mereven elutasítja az ún. társasági iszogatást is). Ezeket a programokat nem titkolom előtte, és őszintén megmondtam, hogy úgy érzem, mindig is szükségem lesz aktívabb társasági életre, és szeretnék baráti kört fenntartani. Nyilván ezt el kellett fogadnia, és azt mondta, amíg nem tapasztal ezzel kapcsolatban valami nagyon negatívat részemről, addig nincs joga elítélni. De tudom, hogy belül bosszantja, sőt, idegesíti ez a dolog, és én szeretném, ha ez megváltozna.
Bevallom, irigylésre méltó, amikor arról írsz, milyen mély és konstruktív a kapcsolatotok a férjeddel, és emellett milyen toleráns ő irántad. Az én kedvesem nehezen dolgozza fel azt is, hogy fiú barátaim (is) vannak. Pedig semmi oka, hogy féltékeny legyen rájuk.
Köszönöm, hogy elolvastad a levelem, és ha válaszolsz rá, azt még inkább!
Minden jót és további sok sikert!
Üdv, Dóra
Szia Dóra!
Örömmel olvastam izgalmas, kissé túlfűtött, önismeretről árulkodó soraidat! Már többször, több helyen írtam arról, hogy tapasztalataim szerint vannak alapvetően monogám és poligám emberek, de olyat is láttam már, amikor egyik átfordult a másikba.
Jó, ha az ember ismeri önmagát, de nem jó, amikor az önismeretnek vélt felismerés “programozásba” csap át.
Azt írod: “sokszor érzem úgy magam, mint egy rosszalkodó gyerek, aki persze semmiért és senkiért nem cserélné el az apukáját, de időnként elcsavarog, és bizony tesz olyat, amiért apu igencsak mérges lenne!”
De milyen jó, hogy van az az “apu”, az a megértő és elfogadó társ, akihez vissza lehet menni, aki ott van, aki VAN! Én is ezt tudatosítom magamban, és magyarázom magunknak (mert többen vagyunk), sőt, még a barátaim is állandóan ezt furulyázzák: elképesztő mázlista vagy, becsüld meg ezt az embert!
És gondolkodom rajta, hogy hogyan is kell megbecsülni? Például úgy, hogy a dolgokat időnként nem csak a saját szempontomból, és esetenként nárcisztikus világképemből nézem, hanem belegondolok abba is, hogy mit okozok neki, és ő mit él át adott helyzetekben?
A te kedvesed tíz évvel idősebb nálad, az enyém nyolccal. Hasonló a helyzet. Én 24 voltam, mikor megismertem, te 25. Harminc körül voltam, amikor egyszer azt mondta nekem: “csak nézem, hogy nősz föl mellettem.” És sok mindent nézett és látott, és elfogadott, megértett és megbocsátott. Természetes, hogy egy hosszú távú párkapcsolatban vannak konfliktusok és megmérettetések. És ha már a természetesnél tartunk, el kell, hogy mondjam, hogy az is természetes, hogy vannak poligám alkatú emberek. Szóval abszolút természetes, hogy egy poligám természetű lány egy év után már képes flörtölni…
Egy monogám alkatú ezen akár meg is döbbenhet, hiszen egy év még olyan kevés idő, ennyi idő alatt még egy embert sem lehet igazán megismerni. De te ilyen vagy. Amit viszont ajánlok neked, az az önvizsgálat. Megnézni azt, hogy vajon miért van az, hogy ilyen rövid idő után másokra is vágysz szexuálisan? Miért van rá szükséged? Valamit nem ad meg ez a férfi? Vagy neked van túl sok lekötetlen energiád? Vagy szükséged van a hódításból szerzett visszajelzésekre? És ha igen, miért? A másik energiája, rádfigyelése kell, vagy az önbizalmadat akarod így erősíteni? Vagy maga a folyamat izgat, ahogy megnyílik előtted egy idegen férfi?
Többször írtam már a libidó szublimálásáról, arról, hogy ha a munkádban, hobbidban nem éled meg a kreativitásodat, akkor az is belehajszolhat egy folyamatos szex kényszerbe. A kreativitás megélése nélkül nem lehet teljes életet élni. Egyébként egy év után már lazán használnám a helyedben a különféle szexuális fortélyokat és kellékeket… Én a szerepjátékokat a férjemmel kb. két és fél év után kezdtem el. És persze bizonyos szerepjátékokhoz nélkülözhetetlenek a kellékek. Az első szerepjátékok egyike az volt, hogy ő hangképzéstanár, én pedig magánórára járó diáklány vagyok. És mivel ő is zenész (is), ezért ELŐTTE hosszan skáláztam vele a zongoránál…
 |
Most van az a pillanat, amikor megtanulhatod azt, hogy egy kapcsolatot direkt is fel lehet hozni! Ha valami nem olyan már, mint a régi, túl “egyszerű” megoldás továbblépni… Tessék, most kell energiát fektetni a kapcsolatotokba! Kiemelkedni a megszokott helyzetekből, és időt, erőt, fantáziát rakni az új helyzetek megteremtésébe! Érdekes lesz megtapasztalnod, hogy épp úgy hozhat újat az, ha egy emberrel mélyebbre mégy, mint az, hogy több emberrel a felszínen “tangózol”. (Az első a vertikális, a második a horizontális tapasztalás.) Azt, hogy neked melyikre van valójában szükséged, csak te tudhatod! Milyen ugyanarra a férfira fókuszálni hosszabban? Mit tudsz te teremteni, amikor színesíteni akarsz egy kapcsolatot? Amikor nem csupán a magától adódó új színnel játszadozol könnyedén, hanem te kevered be a színeket… ami aztán, mint a testen levő parfüm, a kettőtök energiájától úgyis megváltozik.
A leveled utolsó részében arról írsz, hogy a barátod nehezen fogadja el, hogy
szeretsz a baráti társaságoddal mulatni. Ez nem túl jó hír. Ugyanis érzem a soraidból, hogy nagyon fontos része az életednek a társasági kommunikáció. Fontos, hogy az emberi kapcsolataidon keresztül kiadd, kimondd, megéld, és neked is elmondják, és áramoljon az energia, és információ. Ezzel én is így vagyok, és mindig is így voltam. Már kisdobos koromban azt szerettem az őrsi foglalkozáson, hogy egy csomó osztálytársam és barátom között zsizseghetek. Rengeteget tanultam, és mind a mai napig tanulok abból, hogy sok emberrel beszélgetek.
Most hétvégén volt a 40. szülinapom, csak a szűk baráti körömet hívtam le a Balatonra, 50-ről felduzzadtunk 70-re, ennyi embert kényelmesen át tudok fogni egy este. A 33. szülinapomon 250-en voltunk, az már túl sok volt… És olyan büszkén és boldogan néztem végig a barátaimon: de jó, mindegyikük életébe belelátok, és évek óta végig is követem, mi történik velük, és megszerettem őket, úgy, ahogy vannak, a hülyeségeiket is, mert ettől pont olyanok, amilyenek… és éreztem, hogy engem tölt energiával, ahogy ez az érzés árad bennem. És jó volt közben borozgatni, épp annyit, ami még jobban lelazított és felmelegített, és ilyenkor könnyebben kimondunk olyasmit, amitől gyógyulunk, hogy kimondjuk.
És mivel ez neked is fontos, soha, senki nem akarhatja elvenni tőled azt, ami neked tényleg jó! (Nyilván nem a vandál, barbár iszákoskodásról van szó.) “Azt mondta, amíg nem tapasztal ezzel kapcsolatban valami nagyon negatívat részemről, addig nincs joga elítélni.” Mintha árgus szemekkel azt lesné, hogy végre lecsaphasson arra, amit majd ő jól elítélhet….
Úgy gondolom, hogy nagyon fontos, hogy képesek legyünk élni a saját életünket a társunktól függetlenül is. Ezek az időszakok önmagunk, és a kapcsolat számára egyaránt fontosak. Ha az egyik ember nem tudja kezelni azt, ami a
másik számára jó, abból előbb-utóbb konfliktus lesz. Értesd meg a barátoddal, hogy a társasági együttlét az életed olyan része, ami nélkül nem tudsz teljes életet élni, és ha a bizalmatlanságával, gyanakvásával, féltékenykedésével ezt bombázza, valójában a kapcsolatotokat bombázza. Nem tudom, hogy ő ebben képes-e változni, de biztos jót tenne, ha néha magaddal vinnéd őt, bevonódna a beszélgetésekbe (persze ha nehezen oldódó és absztinens, akkor nem biztos, hogy bejön neki a dolog), de legalább szembesülne azzal, amitől tart.
Én mindenesetre nem tudnám elképzelni, hogy nekem a férjem megmondja, hogy én mit csináljak és mit ne, és “elkéredzkedjek” tőle, ha ki akarok maradni, mert vágyom mulatni vagy beszélgetni, és egyáltalán, élni a saját életemet. Ő a társam, a párom, minden fontos része az életünknek közös, bizonyos szempontból egyek is vagyunk, de bizonyos szempontból nem. Mert mindenkinek van egy én-magja, ami nem lehet más, mint az, ami.
 |
szembeni őszinteség között? ” Talán inkább a másikkal szembeni őszinteségben hol a határ? Nagyon fontos az őszinteség, de még inkább az őszinteségben való éberség. Vagyis mikor kell, mikor érdemes, és mikor nem, őszintének lenni?… Olyan ez, mint egy gerendán egyensúlyozni… erős koncentrációval
minden lépésre oda kell figyelni. Nagyon fontos, hogy beleérezzünk ilyenkor abba, amit a másikban okozunk az őszinteségünkkel. Ez nem azt jelenti, hogy nem szabad soha fájdalmat okozni. Van, amikor szükség van a fájdalomra, mert az mozdít ki, anélkül nem történik meg a felismerés és fejlődés. Máskor pedig azért nem szabad fájdalmat okozni, mert a fájdalom ott marad, és nem visz sehova. Csak őröl, de nem fejleszt, nem mutat utat, nem segít továbblépni. És van olyan is, amikor a saját lelkiismeretünket tisztogatjuk a másikra rakott fájdalommal.
Gondold végig mindig, mit okozol benne, és az ő természetével ő mit képes kezdeni az adott információval. Nem az az őszinteség, hogy mindig mindent elmondunk a másiknak… viszont amit mondasz, az legyen az, ami. És tényleg kívánom, hogy arra törekedj, hogy magaddal képes legyél bölcsen számot vetni! Nagy tudás az önmagunkkal való szembenézés! Nagy tudás, és nagy bátorság. És ezekben az önmagaddal való beszélgetésekben úgyis tudni fogod, hogyan tovább. Szakíts magadra, magatokra elég időt!
Minden jót: Soma Mamagésa
Tipp: Somának a következő e-mail címre írhattok: soma@nlcafe.hu
