Csigó Kata pszichológussal ezekről a kérdésekről beszélgettünk.
Kata, nemrég mesélte egy barátnőm, hogy őrülten beleszeretett valakibe, akiről tudta, hogy nem kifejezetten hűséges típus. Ez a lány korábban képtelen lett volna elviselni a szerelmi háromszögeket most pedig szinte belenyugodott abba, hogy a partnerének rajta kívül van valakije, s hogy nem kezeli őt egyenrangú félként, mint a korábbi barátja. Miként változhat meg valaki ennyire, miért hagyja, hogy megalázó helyzetekbe kerüljön?
Hasonló problémával keresett meg engem is egy olvasó. Leírta, hogy a férje másik városban kapott munkát, elköltöztek a szülővárosukból, az idegen helyen ő senkit sem ismert, nem talált állást, és hamarosan gyerekük született. A levélíró azóta is otthon van a gyerekkel, aki már hamarosan iskolába megy. A férjének barátnője van, és az asszony azt kérdezte tőlem: normális-e, hogy amikor a férje közölte vele, a barátnője szeretné elvinni az ő közös gyereküket nyaralni, ezt nem engedte meg?
Tehát azt nem kérdőjelezte meg, hogy normális-e, hogy ilyen háromszög alakult ki.
Nyilván minden kívülálló ezt kérdezné, de ő már elveszítette azt a képességet, hogy megítélése szerint mi a jó neki. Mindannyian kerülhetünk hasonló helyzetbe, ha bizonytalan a kapcsolatunk, ha egyre kevesebb visszajelzést kapunk, hiszen így felőrlődhetnek azok az energiatartalékaink, amelyek segítségével meg tudnánk szabni, hol a határ. A kiszolgáltatottság, a másiktól való erős függés akár anyagilag, akár érzelmileg szintén hozzájárulhat a helyzet kialakulásához. A levélíró elvesztette a lába alól a talajt, egyedül maradt a gyerekével, és egyre inkább elbizonytalanodott mindenben. Elveszítette az önállóságát, az egyes dolgokban való biztos tudását.
Nemrég olvastam egy hírt: egy német kislány tizennégy évesen összekapott valamin a szüleivel, és befogadást kért az iskolája portásától. A férfi tíz éven át bújtatta őt ugyanabban a faluban, ahol a lány családja élt, a kislányt pedig eltűntnek nyilvánították az eredménytelen keresés után. A lány bármikor hazamehetett volna, de nem tette, csak szenvedett, s hosszú évek múltán osztotta csak meg történetét egy falubelivel, és így került haza.
Ez a szélsőséges történet is azt példázza, hogy teljesen elveszíthetjük azokat a képességeinket, hogy egy súlyos helyzetből szabaduljunk még akkor is, ha szabadulni akarunk belőle. A problémás időszakban a gondolataink is átformálódhatnak. A beszélgetés elején említett levélírónak is azt javasolnám, próbálja felidézni, hogy korábban, évekkel ezelőtt mit szeretett volna, hogyan képzelte a párkapcsolatát, mit várt tőle és mikor jött el az a pont, amikor már elveszítette ezeket a vágyait? Idézze maga elé a néhány évvel korábbi önmagát, és gondoljon vissza arra, hogy akkor mit gondolt a kapcsolatáról! Így tudna reálisan szembenézni a mostani helyzettel, s megérezhetné, hogy számára mi lenne a jó döntés, s hogyan lenne elégedett az életével.
Mégis, hogyan juthat el odáig valaki, hogy teljesen félredobja a korábbi elképzeléseit, és egészen elfeledkezik a saját, egészséges érdekeiről?
Ilyen töréseket okozhat a kiszolgáltatottságon kívül az elköltözés, a védett családi házból való kiröppenés, de sok nőnél a törés a szülés után következik be, amikor otthon marad a babával, és a férjétől, családjától nem kap segítséget, a párja nem segíti sem érzelmileg, sem anyagilag. A nő ilyenkor nem érzi biztonságban magát. Egyébként ez számos összetevőn múlik: például van-e megtakarított pénze, amikor elmegy szülési szabadságra, rábízhatja-e valakire időnként a babát, tud-e néha találkozni azokkal, akikkel korábban sok időt töltött együtt (a barátnőivel, kollégáival)? A levél, amelyet említettem, arról árulkodik, hogy írója már eljutott odáig: teljesen eltűri, hogy a férjének barátnője van, s számos kompromisszumot hozott, mert azt gondolja magáról, hogy egymagában életképtelen lenne, s nem tudná eltartani a gyermekét, valamint saját magát. Nem meri kimondani, hogy ezt a kapcsolatot nem folytatja tovább, még akkor sem, ha valahol mélyen nagyon-nagyon szenved, megalázottnak érzi magát. Az is igaz, hogy nem mindenkinél tudatosul, milyen folyamat zajlik a háttérben, tehát nem mindenki méri fel, hogy kezd belecsúszni a megalázott szerepkörbe.
Milyen figyelmeztető jelek lehetnek?
A nyugtalan éjszakák, az alvászavarok arra utalhatnak, hogy nehézség van az életünkben, amellyel szembe kellene néznünk. Az is figyelmeztető jel, ha valaki üresnek, örömtelennek érzi magát, s érzékeli, hogy valamilyen hiány van az életében. Ha valaki ezeket a tüneteket tapasztalja, idézze fel, hogy öt-tíz évvel ezelőtt mit gondolt arról, miként szeretne majd élni. Nézze meg, hogy ehhez képest hogyan él, és ha hiányérzete van, vagy másként alakult az élete, mint amire vágyott, ne a körülményeket vagy a párját hibáztassa, inkább gondolja át, mi módon változtathatna, hogy boldogabban éljen.
Talán egy új kapcsolatban könnyebben megküzdhetünk az érdekeinkért, mintha egy régin próbálnánk változtatni, nem?
Azt nevezzük megküzdésnek, ha valaki erőfeszítéseket tesz azért, hogy egy helyzet megváltozzon. Jó, ha valaki elkezd küzdeni az átalakulásért, és nem csupán hárít, vagy tehetetlenségbe menekül. A küzdés során döntéseket hozunk, kinézünk a helyzetünkből, és próbálunk alakítani azon, amivel nem vagyunk elégedettek. Egy új kapcsolatba sokkal könnyebb új működésmódokat behozni, de a régi kapcsolaton is lehet változtatni, ha nem vonulunk vissza a csigaházunkba, hanem a küzdelmet választjuk. Ha ez nem jár sikerrel, akkor érdemes elgondolkodni azon, látunk-e még esélyt a kapcsolat megmentésére, vagy inkább ki kellene szállni belőle.
(Csigó Katának a katalin.csigo@sanomabp.hu e-mail címre írhattok.)
