Arab angyalhalak járnak
Safaga. Micsoda?! kapta fel a fejét mindenki, még több lelkes vörös-tengeri hobbibúvár is, mikor közöltem, oda megyek. Safaga ugyanis egész pici hely, negyven kilométerre a turistáktól roskadozó Hurghadától. A tenger viszont itt is ugyanaz, Vörös, sőt
! Eldugott kis búvárparadicsom.
Kong a hotel az ürességtől, mikor érkezünk, mondták is sokan, nyáron csendesebb Egyiptom, az egyszeri turista nem kíván felforrni negyvenfokos árnyékban. Megül a nyugalom a fehér kövekről visszaverődő naphullámok között. Semmi nyüzsgés. És az első egyiptomi naplementém
Összehúzom magam a parton, a hegyek balra, most mintha papírból ollózták volna a cikcakkjaikat. A tenger elém hasal, végtelenül nyugodtan, egybeolvad a horizonttal. Sishát rendelek. Vízipipa. Itt nincs élet e nélkül
Lassan kell szívni, fújni a finom, almaízű füstöt. Itt mindent lassan kell, élni is.
Allah ahogy a helyiek mondják lassan az égre húzza a sötét lepedőt. Belehasít az alkonyatba a müezzin éneke. Imára hív.
Csak másnap szorul kicsit össze a gyomrom, mikor meglátom a búvárbázist
Végigvonszolom magam a partig, nem könnyű, tizennyolc kilós palackkal a háton meg ötkilós ólomövvel a derékon. A legelső merülésem
Lesz, ami lesz, teszem, amit mondanak: lélegzem abból az izéből, ami a számban van, és a palackból jön ki. És megy! Négy méteren kapálódzom, hosszú percekig.
Aludtam párat. Ma napi hajóval megyünk ki a nyílt tengerre, néhány német hobbibúvárral. Vakító kék minden, a víz, az ég, a gondolataim. Lehorgonyzunk. Mélyvíz, minden értelemben. Itt tényleg merülni kell. Kiszabadítani a mellényből a levegőt, hagyni, hogy húzzon az ólom, lefelé, idegen világokba
Kapaszkodom az oktatóm szemébe. A Búváréba. Nyugalom van benne. Az kell. Mint egy mantra, jár körbe a fejemben egy foszlány a szövegből, amelyet felszállás után darálnak a repülőgépeken vész esetére.
vegyék fel a maszkot, és lélegezzenek szabályosan! Egyelőre csak erre koncentrálok.
 |
Minden nappal növekszik a hőség. Negyven fok, árnyékban. Kihajózunk. Életem hatodik merülése. Abu Kefan így hívják ezt a hosszú, meredek falú zátonyt. És megmutatja magát a csoda Meghallom a csöndet. Csak ez van, meg a lélegzetvételeim szabályos egymásutánja. Lebegek. Kezdem látni is, amit látok, ott, a mélyben. Halak, korallok, mozgás, színek.. Arab angyalhalak járnak kék színű táncot, képpikkelyes rája bámulja őket fásultan, lusta bohóchal billeg az anemonák (a vizet megszűrve táplálkozó állatok) lebegő karjai felett. Most egy csapat gyászhal lendül utánuk Szeretem ezeket a pici halakat. A Búvár azt mondja, szinte mindenki a nagy halakat akarja. Az apró csodákat észre sem veszik.
Láv isz besszt
Luxorba készülünk, a Búvárral. Busszal, helyivel. Fáradt és forró a levegő a safagai állomáson. Üres az utca, délután kettő, szieszta. Amir, a hotelportás szerint kettőkor van busz. Ali, a pincér szerint három körül. Mondja, egyiptomi három. Magyarul úgy kettő és öt között A jegyárusító most csak lassan bólint: igen. Hogy mi igen, az örök homályba vész Várunk. Van Barakánk, azaz ásványvizünk. Más itt nem számít.
És befut a busz, valamikor. Pillanat alatt egybeizzadunk a szagos, málladozó üléssel. Balra a sivatag, jobbra Ahmed. Négy körül megtanítja az arab ábécét. Biceg az angolja, de van. Kicsit selypít. Fél ötkor meghív a házába. Ötkor is. Fél hatkor udvariasan közli, mikor ér rá Magyarországra jönni, és nálunk lakni. Meg ha már ott van, meg is nősülne. Láv isz besszt selypíti elérzékenyülten. Hogy a szerelem az igazi.
 |
Luxor. Csillogó szállodasor. Az utcán megfeszülnek a helyiek. Eladni akarnak, bármit. Elszántabbak, mint a kisvárosban. Sűrűbb itt minden, már azokban a csodaszép gyerekszemekben is izgágáskodik a követelődzés. Nincs más esélyük. Baksist kell szerezni, a gazdag turistáktól.
A teljes cikk a 31. héten, augusztus 2-án megjelenő Nők Lapjában olvasható.
