Így utaztunk mi

Micsoda útjaink!

Mentünk, amikor mehettünk. Eleinte csak Keletre, később már Nyugatra is, háromévente. A fejenként kivihető hetvenöt dollár mellé, akár egy koldusbotot is nyomhattak volna a kezünkbe. Keleten nyugatiak voltunk – nekünk már volt farmerünk, rágógumink, nekik még nem –, Nyugaton vadkeletiek. Csődület támadt mindenütt, ahol a magyar Trabantok átvonultak, sűrű és büdös füstfellegeket eregetve. Talpunkat égette a zokniban kicsempészett akárhány dollár, hónunk alatt rúd szalámi, zsebünkben – el sem hittük – az útlevelünk.
Mentünk. Füstöt okádó, rozoga buszokon, fapados vonatokon, Csepel motoron, Wartburgon, Trabanton. Ettük, amit vittünk, ittunk a csapokból, köztéri kutakból, aludtuk koszos pályaudvarokon, csillagos ég alatt a padon, sátorban, olcsó szállásokon. Ha volt tusoló, akkor nem volt víz, ha volt víz, akkor úszott a szobánk is.

Csomagtartónkban vittünk mindent, amit értünk. Kávét, teát, merülő vízforralót, borotvát, hajsütővasat, vasalót, konzervnyitót, bicskát a kolbászhoz, gyógyszert, szappant, sampont, napolajat. Sokol zsebrádiót, vekkert, fényképezőgépet, gumimatracot, plédet, befőttesüvegben kedvenc teknősünket, kutyát, macskát, ha volt, a hátsó ülésre még Anyukát és Apukát is bepréseltük.
Szegény Brünhildánk – így hívták derék Wartburgunkat –, nyögve nyelte a kilométereket. Az utak is rémesek voltak. Bukdácsoltunk egyik gödörből a másikba. Hol a motor fulladt le, hol a hűtővíz forrt fel, vagy kifogyott a benzin. Benzinkút sehol, a nyugatnémetek ezerrel húztak el mellettünk. Káromkodtunk: „A rohadt életbe…” Cseréltünk kereket, ékszíjat, tűzforró napon, szakadó esőben, olykor többet toltuk a kétüteműt, mint amennyit ültünk benne. Egyszer kiesett a kerekünk, észre sem vettük. A kocsit vitte a lendület egy darabig, aztán oldalra billent, és kifeküdt. Hajszálnyira a szakadék szélétől. Talpra állítottuk, és mentünk tovább. Mentünk, mert végre mehettünk.

Vadas Zsuzsa


Angol hangsúly és tanulópénz Bulgáriában

A szépreményű nyolcvanas években történt. Huszonévesek voltunk, szerelmesek, és a tengerre kívánkoztunk. Bulgária talán azért jutott eszünkbe, mert a barátnőm mesélt Neszebarról. A kis csodavárost mindenképpen látni akartam. És Burgaszig megfizethető volt a repülőút is, ami még romantikusabbá tette a nyaralást. Az eszünkbe sem jutott, hogy a repülőtérről a városba is be kell jutni, és hogy a nyaralás csak másnap reggel kezdődik, addig aludni is kell. Minden szervezetten történt, hatalmas turistacsoportok cuccoltak föl a megrendelt buszokra, a két árva fiatal nem volt az utaslistán, nem illett a tervekbe.

Boldogok voltunk, amikor megláttuk a taxit: „milyen jó, ez majd segít szállást is találni!” Segített is – miután az első három napra tervezett pénzünktől megszabadított –, még be is kísért a szállodába. Csak a kapu volt kivilágítva, nem is láttuk, hova lépünk be, mégis aggódtam, nem túl drága helyre hozott-e minket. Kempingezni készültünk a tengerre, ez csak egy átmeneti éjszaka lesz, mindent akartunk, csak költeni nem. Aggodalmamra a sofőr megnyugtató oké, okéval válaszolt – jogosan, neki már oké volt, szállította a vendéget.
„Seventeen” – válaszolta a portás kérdésemre, mennyi a szoba egy éjszakára. Mindig tudtam, hogy az angol kiejtés nagyon fontos, de itt örökre megtanultam. Reggelre ugyanis a 17-ből (seventeen) 70 lett (seventy). Egy „n” betű, meg egy szótaghangsúly a különbség. Csekély vigasz, hogy én tudtam helyesen hangsúlyozni, hiszen az erőfölény a másik oldalon volt. Körülbelül három napra való pénzt hagyott a zsebünkben az egyheti nyaralásra a szállodai kaland, és mivel repülős-elegánsak voltunk, még csak haza sem mehettünk csalódottan. Nem volt mit tenni, alkalmazkodtunk a vadkelet szabályaihoz. Bejelentkeztünk a hatalmas kemping-nagyüzembe, élveztük a tenger és a nap áldásait, majd a kerítésen át távoztunk. És Bulgáriában, ahol az igenre fejet csóválnak, a nemre bólintanak, már semmin nem lepődtünk meg többé.

Molnár Gabriella


Nagy utazás Nagy-Britanniába

Azért az egy hónapért egy évig jártam takarítani és korrektorkodni a Népsportba. Talán azért voltam annyira hálás mindenért, amit az az út adott. Egy hónap Angliában hátizsákkal, barátokkal: Magdival és Csabival.





A zsákom húsz kilót nyomott! Még kristálycukrot is vittem, de kár volt, mert a néni, akinél Londonban megszálltunk – Karády-frizurája volt és sok macskája –, pörkölttel tömött minket. Hat-hétnapos portyák után tértünk meg hozzá a Wembley Stadion mellé, a kertjéből hallgattuk a Pink Floyd-koncertet, jegyre persze nem telt. Ahogy más szállásra sem. Várótermek padlóján és vonaton aludtunk, az egy hónapra kiváltott InterRail igazolványt alaposan kihasználtuk. Nem hinném, hogy lehetne többet látni ennyi idő alatt, mint mi láttunk. Akinek ugyanis nincs szobája, ágya, az mindig úton van. Néha el sem hiszem, hogy ott álltam Canterburyben, ahol Becket Tamást megölték, meg a világ leghosszabb nevű falujában Walesben, vagy Gretna Green kovácsműhelyében, és felmásztam a yorki meg a winchesteri katedrális tornyába is. Virágos Edinburgh, Stirling vára, jéghideg Inverness, Cardiff, Liverpool, Oxford, a King’s College Cambridge-ben, Windsor és Eton, Robin Hood Nottinghame. Hampton Court! Meg persze Stradford és Portsmouth, és London, London, London! Hideg nyár volt, begyulladt a torkom, a szemem, még az ínyem is. De mi hárman jól megvoltunk. (Amelyikünk nyűgösködött, azt befizettük zuhanyozni.)

Az út is szép volt, nekem a története is az. Szeretném, ha egyszer a fiam majd elém állna, hogy menni szeretne, és nem kérné, hogy fizessem ki, hanem elmondaná, hogyan is gondolja összeszedni rá a pénzt, Hogyan is akarja megvalósítani. Jó volna…

Hulej Emese


A teljes cikk a 32. héten, augusztus 9-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.