Amikor meghallottam a hírt, pityeregtem egy kicsit, most meg megyünk a gyerekeimmel, és megnézzük a Garfieldot – mondta. Nóra örömébe tehát üröm is vegyült, de néhány nappal korábbi beszélgetésünk fő témája a boldogság keresése ettől még aktuálisabb lett.
Szily Nóra a kávéházat a kerítést átmászva közelítette meg.
Választanom kellett volna, hogy magamat éppen csak összekapva, kócosan, kifestetlenül pontosan beessek a megbeszélt időpontban, vagy pedig hosszan bíbelődjem magammal, de megvárakoztassalak magyarázza nagy meggyőző erővel. Hát egyiket sem akartam.
Miért? Tudod, hogy így is, úgy is imádlak
Igen, de az előbbi esetben talán csúnyának látnál, az utóbbinál szétesettnek gondolnál. Egyiket sem akartam.
Ugyan
Ezt én jobban tudom. Én nő vagyok
Nos, ezt a hátrányt valóban nem tudom behozni.
Tehát összeszedtem magam, lezuhanyoztam, rendbe hoztam a hajam, kis smink, kis mütyürök, aztán rohanás, majd kis lopódzás, kis kerítésmászás a végén, de pontosan ideértem.
és gyönyörű vagy!
Merthogy most valóban gyönyörű. Vállra omló szőke hajával, kisimult vonásaival, bájosan szomorkás tekintetével, kedves mosolyával, de legesleginkább sugárzó boldogságával. Ez nem a hozott, kapott, ölbe hullott, vagy zsigerben hordott, hanem a megélt, megszenvedett, elért boldogság.
Ez azért is meglep, mert utolsó néhány találkozásunkkor mindig keserűnek láttam. Olyannak, aki nagy gonddal fegyelmezi magát, hogy ne árulja el, mi bántja, vagy egyáltalán bántja-e valami, de dacosan rövidre vágott haja, kemény vonásai, szája sarkában a fanyar ráncok mind-mind árulkodott. Hogy miről is? Nem tudom. Olyan méltósággal, annyi szeméremmel viselte, őrizte keserű titkát, hogy úgy éreztem, nem is illik észrevenni. Tisztes távolságtartásra késztetett, és nem érdeklődő kutakodásra.
Nóra, áruld már el, mi történt veled? Mintha kicseréltek volna!
Boldog lettem, vagy legalábbis békét kötöttem magammal.
Egyszer csak úgy ébredtél, hogy jé, hát én boldog vagyok?
Majdnem
Háromévi gyötrődés után egyszer csak elegem lett a boldogtalanságból, a megkeseredettségből, az önsajnálatból, ön- és környezetsanyargatásból. Történt, ami történt, egyszer túl kell tennem magam rajta!
Miért, mi történt?
Négy éve gyakorlatilag néhány nap leforgása alatt tönkrement az életem. Addig éltem egy aránylag kiegyensúlyozott házasságban, dolgoztam nagy kedvvel az egyik kereskedelmi csatornánál, aztán szinte egy időben csődbe ment a házasságom, és levettek a képernyőről. Zsupsz! Persze, hogy az ember külön-külön is nehezen visel el ilyen súlyú magánéleti és szakmai kudarcot, de a kettő együtt túl sok volt nekem.
Még akkor is, és ezt most nem cinikusan mondom, ha tudjuk, hogy bizony a házasságok fájóan nagy része jut zátonyra, és a televíziós pályafutások is ezer szempontból manipuláltak. Hogy elhatározás kérdése, kiből lesz holnap sztár, és kit ejtenek
Persze igazad van, tudom, és tudhattam volna, hogy mindkettő illékony dolog, ezzel együtt iszonyatos volt szembesülnöm azzal, hogy mindaz, amit meghatározónak tartottam az életemben, a család és a képernyő, holnaptól nincs. Talán túlontúl kötődtem mindkettőhöz, túlontúl akartam, túlontúl fontosak voltak
Nem tudom
De innen, ebből a mélypontról kellett talpra állnom, ebből a válságból magamat folyamatosan kiráncigálnom. Kellett, hogy megszokjam, elfogadjam a magányt, és újra kellett egzisztenciát teremteni, lehetőleg úgy, hogy a gyerekek ne vegyenek ebből észre semmit. Jókedvűen várni őket az iskolából, nevetgélve vinni, hozni őket edzésre, edzésről, lefekvés előtt gondtalanul beszélgetni.
Miközben a gyerekek az égvilágon mindent észrevesznek, a legapróbb részletekig.
Éppen ezért is kellett túltennem magamat ezeken, és felülemelkedni. Amikor lezárult előttem a tévézés lehetősége, nagy lendülettel vetettem bele magamat a rádiózásba, újságszerkesztésbe, tanításba. Minél több dologgal akartam foglalkozni, hogy lehetőleg ne legyek máskor oly módon sebezhető és kiszolgáltatott. És látod, milyen furcsa az élet, amikor elengedtem régi nagy szerelmemet, a képernyőt, jött az RTL Klub ajánlata, hogy újra vezethetek műsort, ami egy sor más lehetőséget is hozott
Fura.
Amikor remek rádiós beszélgetéseket csinálsz, igényes lapot szerkesztesz, imádnak a tanítványaid, miért fontos még, hogy ott villogj te is a képernyőn?
Nem villogni akarok, hanem dolgozni. Érdekes beszélgetéseket folytatni, jó kérdéseket feltenni, olyan légkört teremteni, ami ad valami jót, értékeset, emberit annak, aki nézi. Úgy érzem, hogy nekem ez a legszemélyesebb megnyilvánulási eszközöm, itt tudok leginkább önmagam lenni. Nem a látszás a lényeg, hanem a láttatás hidd el!
Tudnál, illetve mernél még valami nagyon mély, bensőséges emberi kapcsolatba belemenni?
Hogy érted ezt?
Úgy
Szóval úgy, ahogyan te, csak én nem merem kimondani
Nemrégiben a nagyobbik fiammal együtt voltunk egy koncerten. Ő tizenhárom éves, a másik pedig kilenc. Szóval törtettünk át a tömegen, és ő ment előttem, törte az utat, megkereste a helyet, a szünetben hozott ásványvizet, s amikor a végén pár csepp eső leesett, tartotta fölöttem az esernyőt. Egészen fura érzések támadtak bennem. Évek óta elszoktam az ilyesmiktől, most megint úgy éreztem, hogy van egy igazi férfi mellettem akit én szültem. Megható volt.
Veled könnyű kijönni?
Mit gondolsz?
Hogy nem. Szuverénebb vagy, öntörvényűbb.
Lehet
Én eredendően pörgős vagyok, önálló, két lábbal állok a földön, miközben törékeny vagyok és sérülékeny. Tudok gondoskodni magamról és a családomról, ahhoz tehát, hogy egy férfi tudjon imponálni, hogy képes legyek rá ámulattal felnézni – amire nagyon vágyom , ahhoz valami különlegeset, valami kivételeset kell nyújtania. Tehetségesnek lenni, keménynek, okosnak, és közben érzékenynek vagy tudom is én
Te is engedhetnél már egy kicsit
Nagyon nehéz. Teljesítménykényszeres vagyok és maximalista.
Ezzel sokat nem könnyítesz az életeden.
Hát nem
Képes vagyok napokig rágódni, ha nem úgy sikerül egy beszélgetés. De ez iskoláskorom óta így van.
A teljes cikk a 33. héten, augusztus 16-án megjelenő Nők Lapjában olvasható.
