 |
Anyuci pici fia… |
Kedves Somácska!
Remélem, nem baj, ha becézlek, de úgy szeretlek! Minden csütörtökön alig várom az írásaidat! Sokat merítek belőlük! Ezúttal a tanácsodat szeretném kérni egy olyan kérdésben, amelyre szeretném megtalálni a választ, de csak egy helyben toporgok.
Nos, másfél éve párkapcsolatban élek, és hamarosan összeköltözünk. Én eddig egy lakást béreltem, ő pedig az anyukájával és a bátyjával otthon lakik. Az összeköltözés kb. két hónap múlva lesz esedékes, mert Tamás (a párom) vásárolt egy lakást, oda tudunk majd beköltözni. Egyrészt örülök, mert kikéri a véleményemet a lakással kapcsolatosan mármint a berendezését illetően , másrészt furának tartom a helyzetet, mert mégiscsak az Ő lakása, és bár nem érezteti velem, de kiszolgáltatottnak érzem magam…
A párom sajnos még nem vált le az anyukájáról, amely most, hogy közös jövőt tervezünk, egyre inkább kihat az én életemre is! Nehéz ügy, mert nem akarom őt kisajátítani, sőt azt szeretném, hogy felszabaduljon. Tamás az a mindenkinek mindenhol megfelelni akaró típus, és látom, hogy ez mennyi energiáját veszi el! Saját magára már nem is marad! Persze tudom, hogy az Ő élete, és nem az enyém…
Az édesanyja teljesen ráhangolódott a fiai életére, és szolgálja őket, saját élete nincs is! Egész nap otthon van, vásárolni jár, tévét néz, az ételt eléjük teszi minden alkalommal. Az édesapjuk meghalt kb. 16 évvel ezelőtt, súlyos betegségben (rákban, de előtte szélütést is kapott, lebénult). Az anyukájuk azóta egyedül van, nincsenek barátai, sem barátja, és nagyon sokat szenvedett. Persze Tamás nagyon szereti az édesanyját, ezért szeretne neki segíteni és megfelelni. Azt gondolom, hogy ez elég erősen lefedi az érzelmi zsarolás (persze nem tudatos) fogalmát, és elég kemény függőség van közöttük! Ami ebben zavar, és kihat az én életemre, az az, hogy Tamás életében nagyon benne van az anyukája, szinte minden rezdüléséről tud, sőt még a pénzügyeit is ő intézi. Nos, ha összeköltözünk, akkor úgy gondolom, hogy ez befolyásolni fogja az én életemet is, amely számomra nagyon fojtogató!
Szeretném kérdezni, hogy Te vajon hogyan állnál az ügyhöz? Én már régen leváltam a szüleimről, de nekem sem volt könnyű, és ezért látom ilyen tisztán Tamás helyzetét, de a világért sem szeretném őt irányítani, vagy megmondani neki, hogy mit tegyen! Ugyanakkor úgy ítélem meg, hogy változtatnia kéne… Várom tanácsodat, nagyon!
Detti
Kedves Detti!
Szerintem jól látod a helyzetet. Most megpróbálok okoskodva számolni. Intuícióm azt súgja, hogy huszonéveid elején lehetsz, és feltehetően Tamás is e körül van. Vegyük azt, hogy a báty a huszonévei vége fele jár, tehát az anyuka 4550 közötti, és ha 16 éve egyedül van, az azt jelenti, hogy kb. 30 éves kora óta a fiain kívül nincs férfi az életében (és hát az azelőtt levő években is nyomorék volt a férje). Ez bizony egy elég beteg és kemény helyzet… Elhiszem, hogy sokat szenvedett a férje betegsége és halála miatt, de nyilván a gyászolás és elengedés éveit követően lehetősége lett volna egy örömteli életet választani. Tehát ezt a döntését nem kenheti a fiaira, vagy úgymond a sorsára. Tudomásul kell venni, hogy ez az ő választása volt, nem lehet másra hárítani a felelősséget. Számomra a legszörnyebb, legnyomasztóbb szövegek közé tartozik a feláldoztam miattad/miattatok az életem!. Az ilyen mártíroktól mentsen meg mindenkit az Úr!
Nemcsak nyomorúságos életnek tartom azt, amikor valaki annyira bezárul, hogy lemond a barátokról, emberi kapcsolatokról is, de valahol mérhetetlen önzésnek is, hogy ennyire a fiaiból és fiainak él. Igen. Bármennyire is önzetlenségnek tűnik az ő szolgálata, a valóság azonban az, hogy épp a fordítottja igaz: ez maga az önzés. Ugyanis róla szól az egész. Ő van a középpontban. A két srác pedig egészséges apa, férfimodell híján alaposan elanyásodott.
Soma egy korábbi levelében részletesen írt azokról a könyvekről, amelyeket kötelező olvasmányként ajánl mindenkinek. Kattints ide! » |
Nem kívánok beleszólni mások életébe, csak elmondom, amit kívülről látok. Már sokszor leírtam a szülő-gyermek viszonyra vonatkozó egyik kedvenc mondásomat, most újra: Gyermekeid nem a te gyermekeid, nyílvesszők ők csupán, kiknek figyelheted röptét! (Khalil Gibran: A próféta). Arról is írtam, hogy van egy olyan pszichológiai, fejlődés-lélektani alapkifejezés, hogy az elég jó szülő (ajánlottam is már Bruno Bettelheim azonos című könyvét). Ez a kifejezés azt jelenti, hogy csak az elég jó szülő a jó szülő, a nagyon jó szülő már nem jó szülő. A nagyon jó szülő kifejezés az olyan szülőkre utal, akik mindent meg szeretnének oldani a gyermekük helyett, akik mindent meg akarnak vagy meg is adnak a gyermeküknek, mindentől óvják, féltik a gyermeket, a gyermek hibás döntéseinek a következményeit leveszik a válláról, mindent megoldanak helyettük, saját önálló teret, döntéseket nem, vagy alig hagynak nekik, vagyis oly mértékben belefolynak a gyermekük vagy gyermekeik életébe, hogy egy önálló életre képtelen, az ő függésükben levő embert nevelnek belőlük. Érdemes lenne ezt a könyvet ajándékozni a fiainak valamilyen adandó alkalomra.
De hát ezt a fiainak kell először meglátni! Hiába látod meg te, ha ők nem látják meg, ha nekik nem nyílik meg a szemük a látásra! És vajon mit tehetnek ők? Hogyan segíthetnének az anyjukon? Mert azzal, hogy az anyjuk olyan szinten belefolyik az életükbe, hogy már nincs is saját, autonóm életük, előbb-utóbb lehúz mindenkit. Magát is, a fiait és azok hozzátartozóit is. Mondom, csak akkor lehet lépni, ha ezt meglátják a fiúk. És ha meglátták, véleményem szerint akkor is a fokozatosság, és nem a radikalitás lehet célravezető.
Ha én lennék a fiúk helyében persze, miután kinyílt a szemem , akkor szép fokozatosan, tapintatosan kezdeném el mondani, hogy: Anya, most már lassan felnőtt férfi leszek, vagyok (?), itt az ideje, hogy a saját életemet éljem. Ez nem azt jelenti, hogy kevésbé szeretlek, vagy lelkileg eltávolodnék, hiszen mindig az én szeretett anyám vagy és leszel, hanem hogy szeretném a saját döntéseimet egyedül megtapasztalni, egyedül felvállalni a következményeit, mert enélkül soha nem fogok felnőni. Magamnak fogom a napirendem, a pénzem beosztani, nem szeretném, ha ezekben a dolgokban a továbbiakban kisfiúként kezelnél. Már elég nagyok vagyunk, anya, ki kell repülnünk a fészekből, hiszen ha nem próbáljuk meg önállóan a saját erőnket, soha nem fogjuk megismerni magunkat, a képességeinket! Azzal segíthetnének a fiúk az anyjuknak ebben a nehéz elengedési folyamatban, ha új elfoglaltságokat, örömforrásokat keresnének neki. Valami olyat, ami az ő egyéniségéhez passzol, és kis csoportos közösségben van. Hogy ez mi lehet, az mondhatja meg, aki ismeri őt (kézimunka, jóga, pilates vagy gerinctorna, kerámiázás, társastánc, reiki, különféle témájú előadások, beszélgetőfórumok, filmklub… stb.). Mindenképpen fontosnak tartanám, hogy ha a fiai úgy döntenek, hogy végre elkezdenek fokozatosan leválni az anyjukról (normális esetben ez már kamaszkorban elindul, az én fiam 11 volt, amikor elém állt, és közölte: Anya, leválás van! Értetted? Leválás!; és bármennyire is fájt, hogy az én kicsi fiam nem az én kicsi fiam, tudomásul kellett vennem), akkor segítsék őt azzal, hogy elviszik vagy elkísérik ezekre a foglalkozásokra, érdeklődnek felőle, kikérdezik, hogy milyen volt, hogy érezte magát…
De még az is lehet, hogy fordított stratégiával dolgoznak, ami még tapintatosabb. Vagyis először néznek neki olyan új szokásokat, amelyekbe ha belerázódik, és elkezd megnyílni új kapcsolatoknak, új történéseknek, akkor már könnyebben feldolgozza a fiai elengedésének a megélését is. No de mi van akkor, ha minderről majd hallani se akar, és elkezdődik a radikális érzelmi zsarolás, miszerint: nem kellek már, el akartok tüntetni az életetekből, pedig én nektek, értetek áldoztam föl az egész életem, nem ezt érdemeltem volna, nagyon fáj a hálátlanságotok…, és egyéb önámító elhárító mondatok záporoznak majd a szájából.
Véleményem szerint akkor is türelmesen, megértően, empatikusan és fokozatosan meg kellene neki mutatni, hogy az ő igazsága nem a teljes igazság, és ha ezt meglátná, hagyná, hogy a fiai a saját életüket éljék, és végre neki is itt lenne az ideje, hogy valamilyen koncepciót találjon ki magának. Ha nyitott ember lenne, javasolnám a pszichológust vagy a kineziológust, de azt érzem, hogy erre ő most még zárt. Mindenesetre először mint már mondtam a fiainak kellene meglátni, hogy ha nem válnak le, soha nem lesznek autonóm és spirituális értelemben is felnőtt férfiak. De nem biztos, hogy annak kell lenniük. Akár az egész életet végiglavírozhatják így. (Magam is ismerek ilyen felnőtt férfit, aki 50 évesen még mindig együtt lakik az anyjával.) Az viszont szinte biztos, hogy ebben az esetben kicsi az esélye annak, hogy kiegyensúlyozott párkapcsolatuk legyen, mert ezt a szintű anyai befolyást kevés nő fogja jól tűrni. Mindenesetre van választásuk.
Amit te tehetsz, segíteni felnyitni a kedvesed szemét. Többre nem hiszem, hogy emberileg jogod lenne. De ahogy mondani szoktam neked kell megérezned, hogy mit kell tenned, mi a helyes! Mélyülj el magadban, tedd fel a kérdést önmagadnak, és légy egy kicsit csendben, hogy meghallhasd a választ, ami minden esetben ott van belül. Tudod, én nem mondhatom meg neked, hogy mi a helyes, mit tegyél, mert akkor sosem növünk föl, ha mindig kívülről várjuk a megfejtést, mit hogyan tegyünk. Végezetül pedig köszönöm a kedves, szeretetteljes becézést! Minden jót neked, drukkolok, hogy bölcs, éber döntést hozz!
Soma Mamagésa
