Te ott, én itt

És nem csupán azért, mert az itthon maradónak azontúl mindennel egyedül kell megbirkóznia, a fűnyírástól a matek-házifeladat ellenőrzéséig, a kint lévőnek meg boldogulnia kell ismeretlen körülmények között, hanem mert őrizni kell a kapcsolatot – mindkettőjüknek. Méghozzá úgy, hogy ennek legkézenfekvőbb eszközei nem, vagy csak nagyon közvetett módon állnak rendelkezésre.
Lehet levelezni persze, de az azért nem ugyanaz. Lehet telefonálni is, de az sem az igazi. Mert a házasság, a kapcsolat nem tények, információk átadása csupán, hanem ennél több.
Éppen ezért van, akik együtt utaznak, ha jön egy vonzó ajánlat. Mások el sem mennek. Vannak, akiknek sikerül és vannak, akiknek nem. Ezen a héten tehát a távkapcsolatok kérdését járjuk körül a Nők Lapjában.

„Megértette: mit szeretnék”
– Gábor, a férjem biológus, a nyolcvanas években már tanácsolták neki, hogy hasznos lenne, ha néhány évig külföldön vállalna munkát – meséli Szénási Éva. – Számos ajánlatot kapott, és 1989-ben elfogadott egy ausztráliai meghívást, két évre. Közösen döntöttünk, bár én pedagógusként dolgoztam akkor is, és imádtuk egymást a tanítványaimmal. Ráadásul rendkívül erős bennem a honvágy. Emlékszem, amikor biztos volt, hogy utazunk, álltam a konyhában, és mosogatás közben azon tűnődtem, mi lesz velem abban a távoli országban, ahol senkit sem ismerek… Ám az fel sem merült, hogy Gábor egyedül menjen, a tanári fizetésből el sem tudtam volna tartani a két gyereket. Nem féltem, hogy két év távollét elszakít bennünket: mindig hittünk és bíztunk a másikban. Tudtam, hogy neki fontos ez a munka, a gyerekek pedig megtanulhatnak angolul. Utolsó nap sírva integettek a tanítványaim az iskola ablakából, és kiabálták: „Éva néni, ne tessék elmenni!”. Úgy éreztem, megszakad a szívem.
Éváék megérkeztek Melbourne-be, és az asszony a vártnál is rosszabbul érezte magát.
– Senkit sem ismertem, a lakásban múlattam az időt, legfeljebb annyi „munkám” volt, hogy az emigránsok gyerekeinek, unokáinak magyar kiejtését csiszolgattam. Gábor tudta, megfulladok, ha nem jöhetek haza: az első fizetéséből vett nekem egy jegyet Budapestre. Ez a gesztus, és az, hogy megértette: lemondással járt, hogy elkísértem, megerősítette a kapcsolatunkat. Négy hónappal később hazajöttem egy hónapra, ez „helyrebillentett”. Amikor visszamentem, már nem fájt annyira a szívem, lassan baráti kapcsolatokat is kialakítottam, de amikor két év után hazajöttünk, már számolgattam a hátralévő napokat. Azóta is hívták Gábort külföldre, az ausztrál professzor, akivel dolgozott, ma is várja (ő lett egyébként az ausztrál egészségügyi miniszter), de egyikünk sem akar igazán visszamenni. Mindketten Magyarországon érezzük igazán jól magukat.

„Volt válság, szenvedés, gyötrődés”
– De jó, hogy hív! – szól a telefonba Koltai Lajosné, Bordás Kati. – Képzelje, pont az előbb hívott Sutyika! Végre elkezdte a forgatást! Tudja, hogy mennyit izgult szegény hónapok óta!

És mondja, magyarázza lelkesen, mint két évtizede mindig, amióta elindult, majd hihetetlen magasságokba ívelt Koltai Lajos nemzetközi filmes karrierje. Amióta a világ egyik legmagasabban jegyzett operatőre lett, amióta ideje jó részét Amerikában, Olaszországban, Németországban tölti szuperprodukciók forgatásával. És addig Kati? Nevelte a két tüneményes kislányt, gondoskodott a családról, főzött, takarított, befizetett, mestert hívott, és ült a telefonnál, várva, mikor csörren meg. Egyszer megkérdeztem, miért nem utazik soha Sutyival, lenne néhány nyugodt napja egy kaliforniai luxusszállóban. Mit csinálnék ott egész nap? – mondta, majd hozzáfűzte, hogy biztosan zavarná is a munkában Sutyit… Máskor meg azt kérdeztem, nem féltékeny-e, amikor Sutyi együtt dolgozik Bánsági Ildikóval, Belluccival vagy Meryl Streeppel? Ugyan, válaszolta, épp úgy beleszerethet a trafikoslányba, vagy egy ügyintézőbe a hivatalban. Nyilván nincs fából, tetszhet neki Bellucci, én meg is értem, de bennünket mélyebb szálak kötnek össze. A gyerekek, unokák, közös élmények, válságok, tragédiák, gondok, örömök. Nem rossz egyedül otthon ülni hetekig egy ragyogó, energiával teli nőnek, nem lenne fontos időnként egy simogatás, jó szó, odabújni a társhoz? De igen, olykor nagyon hiányzik, ám tudom, ő ott dolgozik a családért, az ő életéhez hozzátartozik az alkotás, ettől válik teljessé, én pedig itt igyekszem mindent megtenni. Egyszer arra is rákérdeztem, volt-e házasságuk 37 éve alatt kritikus időszak az életükben. A legtermészetesebb hangon válaszolta, hogy volt. Volt válság, szenvedés, gyötrődés, nem volt mindig könnyű áthidalni a távolságot, a távollétet, de a szeretet, az összetartozás erősebb volt, és túljutottank rajta… Mindig csodáltam békéjét, derűjét, harmóniáját, amivel képes a környezetét, családját, életét a maga szelíd, halk módján elrendezni.
– Tudja – folytatja –, Sutyikának tegnap volt egy érdekes esete Meryl Streeppel…
Mondja, mondja, de most nem ez érdekel. Nekem ma egy sokkal, de sokkal érdekesebb esetem volt Katival. Fel is hívom Koltai Lajost, elmesélem neki…

A teljes cikk a 40. héten, október 4-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.