… csak amikor leülünk az asztalhoz, tűnik fel a szája szegletében húzódó kesernyés ránc, és a szemében hunyorgó pajkos szenvedély.
Mintha nem is evilági lény lenne, hanem Szép Ernő írta volna meg valamely meseszép, fanyar elbeszélésének megálmodott hőseként. Lényében van valami kikezdhetetlen időtlenség és nosztalgikus megkésettség, csontkemény realitás és affektált kifinomodottság, büszke nyitottság és szemérmes rejtőzködés, és mindenekfelett ma már szinte egyedülálló tartás, igényesség, tisztesség, függetlenség. Ahogyan parázs vízilabdameccseken ül a tribün felső sorában, és a tomboló tömeg közepette szája szélét rágva, rezzenéstelen arccal szurkol fiának, ahogyan füstös hatodik kerületi kocsmákban dévaj, harsány ivócimborák sűrűjében megközelíthetetlenül mereng asztalánál egy pohár fröccs mellett, ahogyan a színpadon akár egyetlen villanással is önálló világot teremt, szemernyi örökérvényűséget, a leginkább lélekszorító tragédiákban is felvillantva egy csöpp groteszkséget, a legharsányabb komédiában pedig pici szomorúságot
és ahogyan néz rám itt, a Nemzeti Színház társalgójában, mélyről jövő kedvességgel és maníros rezignáltsággal. Olyan nagyon-nagyon felnőttnek tűnik, mint aki ilyennek is született. Idétlen ötletem támad: próbálom elképzelni gyerekként, de nem megy. Pólyásként is ilyennek látom, hosszúkás, figyelő arccal, lefittyedt szájjal, szúrós tekintettel, a világtól való szeriőz távolságtartással, rövidnadrágos srácként úgyszintén. Mondom is neki.
Nem tudlak elképzelni gyerekként
Ma már én sem, annyira régen volt, de arra határozottan emlékszem, hogy valaha voltam
Méghozzá nagyon rossz gyerek.
Szerintem csak hencegsz. Nem lehettél annyira rossz.
De, de
Fertelmes voltam. Fegyelmezetlen, hazudós, folyton lógtam az iskolából
Császkáltam, kijártam focizni a grundra, de leginkább moziban ültem. Olykor két-három előadást is végignéztem egyhuzamban
És akkor még a film előtt volt artistaműsor is, csinos artistalányokkal
Őket bámultam.
De hát ez nem rosszaság! Inkább normál érdeklődés, szabadságvágy
meg talán tiltakozás
Igen, a világgal szembeni dac, lázadás. Vagy menekülés? Ez is lehet
Hogy ekként próbáltam revánsot venni hányatott gyermekkoromért
hogy megteremtettem a magam szuverén világát. Talán hároméves lehettem, amikor szüleim elváltak, és a bírósági ítélet alapján, bár az apámnál szerettem volna, én az anyámnál maradtam. Ő nagyon kemény, határozott egyéniség volt, nehezen jöttünk ki egymással, aztán újból férjhez ment, egy spanyol emberhez, akit később Bukarestbe helyeztek, így vele mentünk, aztán intézetbe adtak, majd visszavettek. Apám is elvett egy kétgyerekes asszonyt mindig elutasítóan viselkedtek velem szemben
Így is a vasárnapok jelentették a boldogságot, amikor reggeltől délutánig apámmal lehettem.
Valami egészen különleges hangsúllyal mondja a szót, hogy apám. Tárgyilagosságában, mímelt szenvtelenségében is valami különleges bensőséggel, szeretettel, rezignációval. Ő volt Benedek Tibor, egy korszak meghatározó színészzsenije. Az idősebbek áradoznak megrázó drámai alakításairól, amelyekben eszköztelenségében, fanyarságával megelőzte korát. Számomra a magyar kabaré egyik meghatározó személyisége maradt, akinek jellegzetes mondásait, a bájgli-t, a bezony-t, a Cicvarek-et, a problemá-t, a mai napig az ő rekedtes, elnyújtott hanghordozásában használjuk. Számára pedig apám.
Mennyire lehettél tisztában azzal, hogy milyen fantasztikus egyéniség az apád?
Annyiban, hogy amikor mentünk együtt az utcán, rendre megszólították az emberek. Gratuláltak neki, vagy csak mondtak néhány kedves szót. Én ilyenkor mindig kicsit hátrább húzódtam, és büszkén figyeltem. Igen, ő az én apám! Tíz óra körül érkeztem mindig hozzá, ő még aludt olyankor. Aztán felöltözött, lementünk a Luxor kávéházba. Ott már nagy társaság várta, ő kávét rendelt, én süteményt, aztán átmentünk ebédelni többnyire a Berlin étterembe, majd utána a Negróba. Az híres presszó volt akkoriban. Újabb kávé, újabb sütemény, majd irány a Vidám Színpad, ahol két előadás is volt minden vasárnap. A társalgóban már ott kártyázott Komlós Vili bácsi és Kazal, sakkozott Herceg Jenő, kavargatta kávéját Kellér Dezső, majd érkezett Salamon Béla bácsi, Alfonzó és a Kabos
Fantasztikus társaság volt! A délutáni előadást mindig végignéztem, de utána legnagyobb szomorúságomra haza kellett mennem, és várni egy hetet, hogy ez megismétlődjön
Tartott ez a vasárnapi varázs tizenöt éves koromig, amikor mindenféle rejtélyes dolgokból megtudtam, hogy apám öngyilkos lett
A mai napig nem tudom, hogy miért. Anyám nem akart erről beszélni, a feleségével nem voltam olyan viszonyban, hogy erről beszéljek
Talán a sok munka őrölte fel az erejét, talán nem tudta megemészteni a pályán ért sok méltánytalanságot, talán azt hitte, hogy beteg
Nem tudom
Sokáig álmodtam vele
sütemény, ebéd, autogram, Vidám Színpad, taps, búcsú, aztán ébredés, hogy mindennek vége
Ezt a sokkot igazán soha nem tudtam kiheverni
Sok évvel később kértek egyszer, hogy játsszam apám klasszikus szerepét, a Zacseket. Ráálltam, de előadás közben mindig az ő hangját hallottam, tudat alatt az ő hangján szóltam
Soha többé ilyennel nem próbálkoztam
Te milyen apa voltál?
Rossz.
Rossz?!
Igen. Rossz. Önző, egoista, nemtörődöm. Ahogy az voltam férjnek is. Leginkább csak magamra és a munkámra figyeltem. Amikor otthon voltam, akkor is csak ültem a szobámban, a füstfelhőben, és olvastam, tanultam, vagy töprengtem valami eget rengető dolgon, meg sem hallottam, ha szóltak hozzám.
Van lelkiismeret-furdalásod?
Nincs. Ilyen vagyok.
A nagyobbik fiadnak nem ez a véleménye. Ő rajong érted, csodál, mércének tart.
Amióta felnőtt lett, megváltozott a viszonyunk. Mint két önálló férfi, sok mindent meg tudunk beszélni egymással. Sokkal közelebb kerültünk. Nem
hinném, hogy nagy érdemem van benne, de igazán klassz ember lett a fiam.
Valami egészen különleges hangsúllyal mondja a szót, hogy fiam. Tárgyilagosságában, mímelt szenvtelenségében is valami egészen különleges bensőséggel, szeretettel és büszkeséggel. Ő is Tibor. Zseniális sportoló, minden idők egyik legnagyobb vízilabdázója, a kétszeres olimpiai bajnok gárda kapitánya. Egyszer elmesélte, hogy miután elkezdett sportolni, mindig korán le kellett feküdnie a hajnali edzések miatt, de félálomban rendre megvárta, hogy előadás után hazaérkezzen az apja. Mindig köhintett egyet az ajtó előtt mielőtt belépett, mesélte, és amikor ezt meghallotta, akkor nyugodtan belezuhant a mélyálomba. Ennél szebb megfogalmazását az apa-fiú kapcsolatnak nemigen hallottam.
Kint vagy a meccsein?
Ha csak tehetem, igen.
És drukkolsz?
Belülről igen.
Soha nem is kiabálsz? Ha durva az ellenfél, vagy csal a bíró.
Á! Nem. Csak figyelek.
Utána azért megbeszélitek?
Legfeljebb néhány mondatot mondok. Hogy az a gól szép volt, vagy a végén kicsit jobban odafigyelhettél volna.
Van olyan, amit tőled örökölt?
A gömbérzékét biztosan nem
Talán az eltökéltségét, kitartását.
Érdekes, ez nem jutna eszembe rólad.
Pedig nagyon kellett. Kifejezetten nehezen indult el a pályám. Évekig csak kis szerepek, kis feladatok jutottak nekem az akkori nagy Nemzetiben, és ez nagyon bántott. Emlékszem, egy bemutató után az egyik, nálam jóval fiatalabb kolléga, aki éppen nagy sztár volt akkoriban, azt mondta, hogy ne búslakodj, eljön majd a te időd is! Azóta is várom. Immár túl a hatvanon.
Zavar a korod?
Az zavar, hogy ilyen gyorsan elmúlt az élet
Mintha minap lett volna a főiskola
Esténként Tordy Géza, Koltai Janó, Ujréti Laci, Szombathy Gyuszi, és még néhány magunkfajta lump alak a Rátkai Klubban összejöttünk előadás után. Megvacsoráztunk, aztán átmentünk a Moulin Rouge-ba, ott rajongva virágot dobtunk Medveczky Ilonának. Utána hazakísértük, majd irány a Revü bár, ahol kifejeztük a tánckar iránti csodálatunkat. Hajnalban felmentünk dumálgatni Gézához, aztán ki a Bosnyák térre a zöldségesekkel lacipecsenyézni, majd kávéztunk az Astoriában, és ment mindenki próbára, filmezni, vagy mint én, a főiskolára
Napközben még parázs kártyapartik a Fészekben, olykor két nap alatt elherdáltam az összes pénzemet, ha mégsem, akkor pikáns kalandok, örökszerelmek vitték el
Hogyan volt időnk, energiánk hozzá? Nem tudom
És ugyanígy nemrég lett nagymamám halála után huszonkét évesen önálló lakásom az Izabella utcában, nemrég jártam végig a mulatókat az éjszakában, nemrég nősültem, nemrég vonultam hosszú szőke hajjal lóháton V. Lászlóként a Hunyadi László színpadára, nemrég tanítottam úszni Tibort a Balatonban, nemrég játszottam Hyppolitot és Prosperót, nemrég született a ma huszonöt éves második fiam
Mind, mind ilyen gyorsan múlt el, mint ahogyan most elmesélem, és léptem túl a hatvanadik éven
Ugyan, Miklós! Most is remekül nézel ki…
csak ezt ne mondtad volna! Kellér Dezsőnek volt a nagy mondása, hogy három szakasza van a férfi életének: a tüzes ifjúság, a kiteljesedett középkor, és a jól nézel ki
Hát jól kinézek
Az órájára néz, és jelzi, indulnia kell. Elkísérem, keresztül a büfén, le a liften, végig a folyosón. Kézfogás, köszönés, aztán rezzenéstelen arccal távozik. A színpadra megy be
