Hóóóó, ababababa!

Pedig a jelenség nem is olyan nagyon különleges. A szülésfelkészítő tanfolyamot is szervező alapítvány évente kétszer rendez babavásárt. Mi most először jutottunk el a városszéli tornacsarnokba. Még szerencse, hogy gyakorlott babavásározó barátainkkal mentünk. Ők tartották bennünk a lelket, amikor nyitás előtt negyedórával a helyszínre érve nyolcszáz méteres sorral találtuk szembe magunkat. A várakozás alatt kiderült, hogy Richard és Helen komoly küldetéstudattal érkeztek. „Dupla babakocsit veszünk!” – felkiáltással belevetették magukat az emberrengetegbe. Merthogy Benjaminnak nem is olyan sokára kistestvére születik. Nem csoda, hogy Helenék sűrűn járnak a babavásár elnevezésű tömegrendezvényekre…

Én mindig is nagyon rosszul viseltem a tömeget. Apuval sokat jártunk focimeccsre otthon, Kaposváron, ott is mindig rettegtem, amíg kifelé hömpölyögtünk az áradattal. A kötelező május elsejéket sem a kisdobos egyenruha, hanem a rengeteg ember miatt gyűlöltem. Legutóbb pedig, éppen a római pápaválasztáson, kis híján agyonnyomtak bennünket. Engem és az icipici Lolát a pocakomban. Egyszóval az izgő-mozgó tömeg látványától azonnal fölgyorsult a pulzusom, és elöntött a hideg verejték. Észrevétlenül összeszorítottam az öklömet, amelyben sajnos, épp a Lolának becsempészett banán lapult – most már a szó szoros értelmében.
A turkálás, kérem szépen, művészet. A sikerhez különleges képességekre van szükség. A turkáló emberek szemében szenvedély szikrázik, izomzatuk megfeszül, homlokukat az összpontosítás ráncai barázdálják. Szinte izzik a levegő körülöttük, ahogy a bálákat pásztázzák, és gyors mozdulatokkal válogatják ki az ígéretes darabokat. Megboldogult tinikoromban volt alkalmam alaposan megfigyelni e különleges emberfajtát. Butikoknak akkor még nyoma sem volt Kaposváron, csak a holland bálás áru üzletben lehetett egy-egy divatos darabot kifogni. Barátnőim rendszeresen észvesztő farmerszoknyákat vadásztak maguknak, én azonban rendre kudarcot vallottam. Egyetlenegyszer találtam valami értékelhetőt, egy igazi, amerikai baseballdzsekit. Arra meg nem futotta a zsebpénzemből, mert volt vagy két kiló. Drága édesanyám viszont igazi turkálóbajnok volt. Egyszer-kétszer elmentem vele, hátha elleshetek valamit tőle. Anyu háromnegyed óra alatt összeszedte a család nyári gardróbjának nagy részét, és közben még arra is maradt ideje, hogy kitárgyalja a legfrissebb pletykákat a barátnőivel. Nekem viszont maradt a kudarcélmény.
A tömegfóbia mellé e kudarcélmény emléke társult a babavásár közepén állva. Lola azonban, mint mindig, most is megmentette a helyzetet. Nyoma sem volt rajta a tömeg okozta halálfélelemnek vagy a turkálás irányában érzett bármilyen averziónak. Boldogan ficánkolt a papája karján, és veszettül mutogatott az egyik bálára, mondván, ő abba nagyon szívesen belemászna. Mivel arról addigra már letettem, hogy a lányom téli ruhatárát egy délután (vagy éppen háromnegyed óra) alatt beszerzem, megengedtük neki, hogy kipróbálja a turkálást. Még csak öt perce viháncolt a ruhák között, amikor észrevette, hogy van a göncöknél sokkal izgalmasabb dolog is. Az eladó játékok. „Hóóóó, ababababa!” csatakiáltással egy perc alatt feltérképezte kínálatot, és biztos kézzel nyúlt a lehető legszínesebb játék, egy csörgő-zenélő telefon felé. Kis mancsa pontosan ugyanakkor ért oda, mint a mellettünk álló belga anyukáé. Lola elszánt arcát látva azonban a termetes asszonyságnak eszébe sem jutott küzdeni a zsákmányért. A győzelem egyértelmű volt. Alex és én némán figyeltük az eseményeket, aztán amikor a tizenegy és fél hónapos Lola fölmutatta élete első turkálóban szerzett portékáját, megtapsoltuk örömünkben. Kis szemében mohó tűz égett, arca kipirult, homloka gyöngyözött, miközben ujjacskáival már tárcsázott is a vadiúj (na jó, alig használt) háromeurós játéktelefonján. Mit mondhatnék, Lolám, a nagymama büszke lenne rád!