Kata, szerinted lehetséges, hogy ugyanazt az eseményt egyikünk rossznak éli meg, míg a másikunk könnyedén átsiklik felette?
Szoktuk mondani, hogy van, aki rózsaszín szemüvegen keresztül nézi a világot, és ennek ellenkezője is létezik. Sokan sötét szemüveggel, mindent komorabbnak látnak. Az, hogy nehézségek vannak az életünkben, nem baj, hiszen meg kell tanulnunk, hogyan kezeljük ezeket. Ha valaki burokban nő fel, s mindent megoldanak helyette a szülei, az később, felnőttként az átlagos nehézségekkel is nehezen tud szembenézni. Gyakran kapok a Nők Lapja olvasóitól is olyan leveleket, amelyek feladói nem krízisekről számolnak be, hanem hétköznapi problémákról, ám ezeket mégis tragédiaként élik meg. Mondok egy példát: valaki azzal keresett meg, hogy fél, mert lakáscsere előtt áll, van vevő a lakására, ki is nézte az új otthonát ám tart az egésztől. Ő nem tudja jóként megélni a változást, hanem pánikérzés keríti hatalmába, annyira fél az ismeretlentől.
A változásnak mindig örülnünk kellene?
Az természetes, hogy a változás mindenkiben készenléti állapotot, izgalmi helyzetet idéz elő. Ám az agyunkban dől el, hogy ezt az állapotot milyen címkével látjuk el, vagyis: jónak vagy rossznak ítéljük-e meg. Végeztek egy pszichológiai kísérletet, amelyben függőhídon kellett az embereknek átmenniük. Az egyik csoport tagjainak a szerelmük fényképét mutatták az átkelés előtt, s azt mondták nekik, a párjuk várja majd őket a túloldalon. A többieknek viszont katasztrófák képeit vetítették indulás előtt. Az első csoportba tartozók az izgalmi állapotot jóként értékelték, mert várták a szerelmükkel való találkozást, a másikba tartozók azonban féltek, hogy leesnek a hídról. Miközben mindkét csoport tagjainál hasonló mértékű szívritmus- és vérnyomásváltozást regisztráltak tehát csak abban különböztek, hogy az izgalmat másképp címkézték. Vannak, akik a változással járó helyzeteket a bajjal azonosítják, míg mások a nagyobb nehézségeket is például a teljes életforma-változtatást kalandként, pozitív izgalomként élik meg.
Mit gondolsz, mi az eredendő oka annak, hogy nem is kevesen tartják úgy: az emberek rosszindulatúak, kiveszett a világból a szeretet, a figyelem és az együttérzés?
Ezt hívjuk neurotikus attitűdnek. Azokból az emberekből, akikről beszéltél, többnyire hiányzik a spontán öröm képessége, és kevéssé tudnak bizalommal fordulni mások felé. Minden gyerek alapvető bizalommal születik, ám ezt a szüleitől kapott visszajelzések döntően befolyásolják. Ha a mama a játszótéren például azt kiabálja: Ne add oda annak a gyereknek a lapátot, mert bántani fog vele!, akkor ezzel azt rögzíti a saját gyerekében, hogy a többi embertől nem várhat jót, veszélyes, ha nyitott feléjük. A legtöbbünknek valóban van arról tapasztalata, hogy igazságtalanul bántak velünk valamikor, de a többségüknek mégis az az alapállása, hogy megbízhatunk az emberekben.
Mit tanácsolsz annak, aki mindig mást okol a bajért, és minden változást rosszként él meg?
Ilyenkor általában azt tanácsolom, hogy az illető készítsen listát az aznapi tapasztalásairól: hányan közeledtek feléje segítőkészen, és hányan nem. A hozzám fordulók ezek után sokszor meglepődnek a tényeken, és én azt javaslom, inkább ezeknek higgyünk. Ám, aki nagyon negatívan áll a világhoz, az például akkor is azt jegyzi föl, hogy nem figyel rá senki, ha már kapott választ tőlem a levelére, vagy éppen terápián vesz részt. Tehát ő nem látja be, hogy a valóság más, mint a fejükben élő kép: a saját szűrőjén át nem érzékeli, ha figyelmet vagy szeretetet kap.
Ez a környezetében élők helyzetét is nagyon megnehezítheti
Sőt, idővel ez a személy elviselhetetlenné válhat a környezete számára, hiszen senki sem szeret ennyire negatív beállítottságú, mindenért panaszkodó emberekkel együtt lenni. Ráadásul így végül beigazolódik a feltevése, mely szerint őt elhagyják a barátai, a munkatársai kerülik… Sajnos, aki alapvetően negatívan áll a világhoz, az gyakran behívja a bajt.
Tehát a gondolatainknak valóban teremtő ereje van?
Igen, amit gondolsz, annak ereje van! Egy nehézséggel úgy tudok megbirkózni, hogy először is elismerem a létezését. Azután megtalálom magamban a bizalmi magot vagy a pozitív gondolatot: van erőm és kitartásom ahhoz, hogy megbirkózzam vele! A lélektan azt mondja: lényeges, hogy tudok-e úgynevezett korrekciót tenni a gondolataimban. Amikor a meddőség pszichés hátterét kutattam, azt találtam és ezt külföldi adatok is alátámasztották , hogy fontos, van-e bennünk hajlam önmagunk megnyugtatására. Az teljesen természetes, hogy egy nő fél ettől a helyzettől: Lesz-e valaha gyerekem? Ám nem mindegy, hogy hagyja-e, hogy ez a félelem elkezdjen munkálni a lelkében: Nem fog ez menni. Nekem semmi sem sikerült, ez sem fog. Vagy hozzátesz-e egy korrigáló gondolatot: Félek de másnak is sikerült. Miért pont nekem ne sikerülne?
Mi történhet, ha valaki nem csillapítja a negatív gondolatait?
Ha valakinek az az alapgondolata, hogy valami nem fog sikerülni, akkor tudatosan és tudat alatt is ez határoz meg mindent. Olyan állapotot idéz elő benne, mintha harcolnia kellene egy helyzetben, holott azt a harcot semmi sem indokolja. Ismerek valakit, aki akciós tévét akart venni, de előtte azt mondogatta, hogy úgyis elfogy a tévé, mire odaér, és hogy olcsó húsnak híg a leve. Ellenségesen indult el vásárolni, összeveszett az eladókkal, és a tévé egy hónap után elromlott. Mi is történt? Ő a vásárlás előtt a fejében, előre lejátszott egy helyzetet, és ez meghatározta a hozzáállását: úgyis rosszul sikerül az egész, a tévé is rossz lesz és úgy is történt. Persze nyilván véletlen volt, hogy elromlott a készülék, ám azt gondolom, szimbolikusan ez a történet megjeleníti, hogy milyen erejük lehet a gondolatainknak, az egy-egy helyzethez való hozzáállásunknak.
A 45. héten, november 8-án, szerdán jelenik meg a Nők Lapja!
