A világ legmeghatóbb állatkert-igazgatója

Sütött a nap, Szabolcs a kertben várt ránk a tolókocsijában. Lassie, a házőrző meg volt kötve, de a két harcias palotapincsit el kellett zárni, mielőtt a kertbe léptünk volna. Palotapincsi? Egy tanyán? Mert Sárköziék Szegedhez közel, Üllés mellett egy tanyán élnek, közvetlenül az út mellett.
– Palotapincsire vágyott – magyarázza Szabolcs édesanyja, Erika. – Muszáj volt venni neki. Addig nem tudta kinyújtani az ujjait, de a kutyát simogatni akarta, hát kinyújtotta…

Szabolcs tizenhat éves. Hihető, ha elmondom, hogy az édesanyja ikreket várt, de ezt 1990-ben nem észlelték az orvosok? Aztán az egészséges kisfiú születése után a méhlepény nem akart leválni, akkor derült ki, hogy egy halott magzat is van odabent. Az asszonyt és az újszülöttet megfertőzte a bomló kis test, erre a fertőzésre kapta a gyerek a diftériaoltást, amely a gyermekbénulást okozta. Kilenc hónaposan még nem nyújtotta a lábát, a szája is bénultnak tűnt, alig lehetett etetni. A megriadt szülők vitték, és azóta is viszik a fiúcskát ortopédiára, ideggyógyászhoz, szemészetre, mindenhová. Négy és fél éven át hordták gyógytornára Szegedre, kétszer egy héten. Közben felnevelték Szabolcs nővérét, a ma már felnőtt Erikát is.

A szülők. Erika és Sándor. Két kedves, egyszerű embert képzeljenek el, akik nem azzal kezdik, nem is azzal folytatják, hogy sztárügyvédet fogadnak, és beperelik, akit csak érnek. Nem. Ők csak kérdeztek, utána meg vitték a kisfiút, ahová kellett, és örültek, hogy valamicskét mindig fejlődik.
Aztán kiderült, hogy olyan, mint a többi gyerek, az ő fiuk nem lehet.
Aztán kiderült az is, hogy cukorbeteg.
Aztán… Nincsen tovább.
Amikor mindezt elmondták sorban, én meg leírtam, megkérdeztem Sándortól, tudja, ugye, hogy vannak családok, amelyek az ilyen gyereket intézetbe adják. Azt gondoltam tehetetlenül, hogy majd mond valamit, ami erősebb lesz annál, amit magamtól írni tudnék. Tudják, mit mondott? Semmit. Csak kicsit furcsálkodva nézett. Ilyen nekik még nem jutott az eszükbe. Ugyan már… Ugyan már…
Szabolcs nagyon vidám fiú. Úgy kacag, mintha csiklandoznák, amikor Imre a fényképezés közben nevetteti, és ragyog a büszkeségtől, amikor bejárom aprócska szobáját, megcsodálom a plüssállatait, a micimackós szőnyegét, meg azt, hogy még az ágytakaróját is szarvasok díszítik. A szekrény polcán három szentkép.
– Hallgatjuk egy este az apjával, de csak nem tudjuk, kivel beszél ez a gyerek. Hogy mit mondott? „Drága jó Istenem, segíts meg engem, hogy tudjak járni…” Ezt kérte.

Megkérem, mondják el, hogyan telik egy napjuk. Reggeli, öltöztetés, inzulin, aztán ki az állatokhoz. Tízórai, aztán ki az állatokhoz. Ebéd, hosszasan, mert Szabit etetni kell, aztán ki az állatokhoz. Uzsonna után megint: ki az állatokhoz.

– Mit tudsz az állatoknál olyan sokat csinálni? – kérdezem.

– Simogatom… őket… …Beszélgetek… …Építek.
Muszáj megnézni az állatokat, igaz, előbb, még odabent megkísérlem számba venni. Tehát: a három kutyán és a félénknek nem mondható cicán kívül Szabi a következők gazdájának mondhatja magát: tengerimalac, hörcsög, két nimfapapagáj, három hullámospapagáj, egy páva, néhány törpenyúl, egy aranyfácán, egy bárány, egy degu, egy sün, öt lúd, magyar és japán kacsák, tengerimalac, hörcsög, gyöngyöstyúkok, halak, kacagó gerlék, pávagalambok. Fürj. És halak.

Szabi állatkertje az udvarról kis léckapuval nyílik, mellette mágneses játék betűiből kirakott szó hirdeti: ZOO. Belül egy másik, egészen apró kapu, amíg Szabi kicsi volt, mindig ezen mászott be. Igen, mászott, mert az Állatkertbe nem tolókocsival jár, el sem férne úgy. Az édesanyja segíti ki, gyengéden ereszti le a földre:




– Na, állatkert-igazgató, vezess bennünket!… – mondja, és Szabolcs a két térdén csúszik egy újabb, a PANDA ÁLLATKERT felirat mellett.
Kevés meghatóbb dolgot láttam az életben, mint ezt a pár négyzetméternyi földdarabot, ahol ez a gyerek megalkotta a maga kis Paradicsomát. Miből? Cserépdarabokból, fóliából, kövekből, régi deszkákból és lécekből. A ketrecben tényleg ott a bárány, előjön cuppogásra a sün, rohannak az apró egerek, sétál a páva, zajonganak a ludak. Pálmaház is van! Alacsony, házilag készült kis fóliasátor, benne csobogó, dől ki belőle a meleg pára. Ananász is megterem, meg kaktuszok. A papagájok kalitkája letakarva, mert tűz a nap, a fa tövében pár téglával elrekesztett helyen műanyag zsiráf és elefánt. A medence itt régi lavór, meg kövekkel rögzített fóliadarab, nincs semmi, ami csillogna-villogna, kivéve persze a színpompás aranyfácánt, amely barna csirkeként érkezett annak idején, de szeretném hinni, hogy a szeretettől színezte így ki magát. Szóval semmi sem új és szép, mégis, ennek a három embernek a büszkesége és öröme, meg az, amivel ez a két görcsös, ügyetlen gyerekkéz mindezt gondozza, a világ legmeghatóbb állatkertjévé emeli ezt a kis kertet.

– Ha Szabi bemegy ide – lebbenti félre a fóliasátor szárnyát Erika –, van egy kacagó gerle, az mindig a vállára száll.
– Mindegyik! – mutatja, és magyarázza a gerlék szelídítője.
Aztán visszaül a kocsiba, vissza a házig, ott megint kisegíti őt az édesanyja. Nem tudom, Erika meddig bírja emelgetni a már ötvenkilós fiát. Már fáj a gerince, és néha zsibbad a karja is az erőlködéstől. A térden közlekedést meg két hétnél tovább egy nadrág sem bírja. Cipőből, zokniból is sok kell. No és a cukorbeteg gyerek diétája sem egyszerű. Nem is olcsó. Mindezt miből…?
– Huszonháromezer-hatszáz forint volt eddig az ápolási segély – számolgat Erika. – Nemrég véletlenül tudtam meg, olvastam a sérültek újságjában, hogy egy ideje hétezerrel megemelték. Szólni nem szólt senki, visszamenőleg nem is kapjuk meg. Ezt is kérvényezni kell.
A család termel egy kis zöldséget, krumplit, kap még lakásfenntartási támogatást, az apa rokkantnyugdíjat.
– Hivatásos gépkocsivezető voltam, aztán jött az érszűkület. Amputálták a lábfejemet kilencvenháromban – mondja Sándor.

Erika nem tud dolgozni menni Szabolcs mellől, akit hetente kétszer-háromszor iskolába is visz, ide, Üllésre, eltérő tantervi összevont osztályba. Az állatkert igazgatója tud olvasni is, ha lassan is, de tud!
És fest.




Gyönyörűen. Olyan szépek a képei, hogy nem csupán jótékony szándék kell ahhoz, hogy egy-egy városban, faluban kiállítsák őket. Én még itt, Budapesten, a Duna Televízióban rendezett tárlaton vettem meg az egyiket, egy baglyot, pedig nem rajongok az éjszaka madaráért. De ezért a bagolyért igen!
Nézzék meg a képeket! Sokan a két kezükkel sem tudnának ilyet alkotni. Igaz, az ember ennyi idő alatt már megtanulta: egy festményhez nem kéz kell elsősorban… Ez a fiú odatérdel a dívány elé, beledörzsöli az orrát a festékbe, nem ken össze semmit maga körül, dolgozik fegyelmezetten. Használ vízfestéket, temperát, valakitől egy Bio Color nevű festéket is kapott, az lehet a legjobb, hiszen nem mindegy, milyen anyagokat lélegez be. De ezt hiába keresem azóta is festékboltokban mindenütt, még csak nem is hallottak róla.

– Sokszor, ha ő fest, én főzök, olyankor rohangálok ki-be, kinyomok egy kis festéket, szivaccsal megtörlöm az orrát – nevet Erika. – Úgy kezdődött, hogy anyák napjára akart nekem egy szívet festeni, de úgy nem ment, hogy a szájába adtam az ecsetet. Akkor próbálta meg így.
Szabolcs most nem beszélget, dolgozik csendben. Csak a végén mond annyit egyszerűen:
– Odaadom. – Mármint a képet nekünk. És nehogy egyikünk üres kézzel menjen haza, muszáj választanunk még egyet. Nemigen akarunk, mert tudjuk, hogy az eladott képek árából vesznek új lapokat, festéket, abból gyarapítják az állatkertet, abból etetik őket. De nincs mese: mindketten kapunk egy képet.
És még ez sem elég. Erika és Sándor nem ereszt bennünket, míg nem viszünk magunkkal egy kis zsenge, főzni való kukoricát, illatos, sárga almákat.
– Olyan nagy örömet szereztek Szabikánknak…! – magyarázza az asszony. Aztán ott vannak mind a hárman a kerítés mellett, integetnek utánunk, ahogy kanyarodunk vissza az útra.